2014. április 15., kedd

6. fejezet






Mikor sötétség zuhant a tájra, a Wayne villa néma hálószobájában a fiatal Wayne kinyitotta, mélyen ülő kék szemeit. Fáradtan dörzsölte meg arcát a tenyere élével, miközben egy nagyot sóhajtott. Állán lévő sötét, napos borostájába fúrta kemény tenyerét. A verejték csapzott hajáról, és rácsurgott a hüvelykujjára. Rémálma lehetett, mert a teste annyira úszott az izzadságban, hogy sötét pizsama alsója teljesen elázott, még úgy is, hogy a takarója majdcsak a szoba végébe volt taszítva. Az ágy végére ült, és kissé meggörnyedve két kezébe temette az arcát.
-          Legalább emlékeznék – dünnyögte két tenyere mögül.
-          Mindegy – pattant fel, egy hatalmas légzéssel, hogy azonnal fekvőtámaszokat kezdjen csinálni.
Eközben az öreg komornyik, enyhe uzsonnát készített a konyhában, a nyitott ajtón keresztül, érezni lehetett, a forró kávé kiillanó zamatát, és a kalács édes illatát. Az átmelegített levegő, átjárta, a hatalmas hallt, ahol egy egész kis fát állított fel a komornyik. Wayne nem akart nagy fát, gyűlölte a karácsonyt, eszébe jutott a város szennye, a bedrogozott gyerekek, és a szülei halála. De nem akarta az öreg komornyikot megbántani azzal, hogy nem ünnepelnek, elvégre Alfrednek nem volt családja, és szerette Waynet, ezzel a fiatal férfi is tisztában volt. Sosem mondta neki az idős férfi, elvégre angol ettikettje nem engedhette, de Bruce Wayne tudta ezt, és érezte. Akkor mikor gyerekként teljesen egyedül maradt, Alfred dönthetett volna másként is, de nem tette. Mellette maradt, felnevelte, és úgy hogy sosem játszotta az apát, a parancsolót. Nem, lehetett könnyű, és ezt Bruce Wayne nagyon jól tudta, ahogy azt is, hogy vele fog maradni, bármi történjék is.
-          Készítsek esetleg, valami frissítő fürdőt uram! – kiáltott ki a nyitott konyhaajtón Alfred, ahogy meghallotta Wayne ébren létének zörejeit.
-          Köszönöm Alfred, de már lezuhanyoztam – emelte fel válaszul a hangját, a fiatal férfi az emeletről. Miközben szétkente arcán a fehér borotva habot, kialvatlan szemmel, nézett szembe önmagával a tükörben. Pár finom, húzás és már újra a selyemfiú milliárdos nézett vissza rá a tükörből. Magára kapta, fekete pulóverét, hátra túrta kócos haját, és elegánsan lekocogott a lépcsőn.
-          Felszolgáljam a nagy ebédlőben az uzsonnát Uram? – kiáltott újra Alfred, miközben kinyitotta az üvegezett konyhai, gardróbot, hogy bal tenyerével ösztönösen kiemelje a tálcát, amire feltálalja az ennivalót.
-          Nem itt is megfelel, az étkezés, a konyhában. Köszönöm. – hallotta meg, a háta mögül Wayne mély hangját. – mire kissé meglepetten, de némán helyezte el az ennivalót, az asztalon.
-          Ön nem eszik, Alfred? – nézett rá Wayne finoman ráncolva a homlokát, nem lehetett nem észre venni, hogy parancsnak szánja.
-          Khm. Ha óhajtja, Uram – ült le, kötényesen, és kihúzott nyakkal, az ősz komornyik, mosolyt csalva ezzel, a ház urának arcára.
-          Hány óra van?
-          Délután fél öt, Uram. – hajtotta le kissé a fejét Alfred. Miközben elegánsan kettévágta vékony késével, a tányérján heverő egyik fonott kalácsot.
-          Nem ébresztett fel! – merevítette meg, amúgy is csontos arcát a fiatal férfi.
-          Karácsony van, Uram, és meglehetősen fáradtnak tűnt, de elnézését kérem - Wayne szemében meglehetősen hamiskás fény csillant meg, miközben belekortyolt kávéscsészéjébe.
-          Nos fáradt is voltam – helyeselt a fiatal férfi, éreztetve, hogy ezt a témát itt akarja lezárni.
-          Kivittem a karácsonyi koszorúkat délután, a felmenői sírjához – jelentette ki, a komornyik, miközben érezte, hogy rendkívül kemény csend ül közéjük. Wayne csak némán nézett rá, összeszorította amúgy is keskeny szája szélét.
-          De gondoltam, szeretne mécsest gyújtani, úgy hogy azokat engedelmével, hazahoztam, és előkészítettem.
-          Köszönöm.
-          Van még valami Alfred? – Kérdezte Wayne, mert meglehetősen nyugtalanította a komornyik viselkedése. Látta, hogy valamit el akar mondani, de nem egészen tudja, hogyan kezdjen bele.
-          Nem tudom, hogy elmondjam – e önnek uram.
-          Mit? – tette le a kávéscsészéjét, az ifjú férfi, miközben egyre feszültebb arcot öltött.
-          Valaki járt a síroknál Uram.
-          Járt? – ingatta meg, kétkedve a fejét a fiatal férfi, kimeresztve nagy kék szemeit.
-          Hát lehet, valaki a felsőbb körökből – rángatta meg kissé, két vállát, látványosan tanácstalanul lehorgasztva a szája két csücskét.
-          Az nem lehet, Uram! Mert nem hoztak, magukkal semmit, csupán a mécseseket állították fel, amit az éjszakai vihar sodort szerte szét. Ha valaki a felsőbb körökből lett volna, bizonyosan nagyon drága koszorút hozott volna. De én egyik síron sem találtam, csak a tegnapi koszorúkat.
-          Ez érdekes - tűnődött el, Wayne – mindenesetre – szólalt meg, egy hosszabb szünet után – kivisszük a mécseseket, és aztán megnézzük, hogy mit is hagytak maguk után, azok a titokzatos látogatók – aztán megvajazta kalácsát, és farkaséhséggel jó nagyot harapott bele. Miközben a komornyik elégedetten nyugtázta szeretett gazdájának jó étvágyát.
Később a telihold fényénél gyújtott a két férfi mécsest, a családi temetőben. A fiú újra gyerekes tekintettel állt a szülei sírjánál, ahogy felsercent a gyufa fénye, erős ujjai között, és életre keltette a kanócokat, hogy kicsi fényeik táncoljanak a sötétben. Az évek alatt férfivá érett, de a lelke megrekedt, abban az őszi éjszakában érzett keserűségben, és ezt ilyenkor érezte, de nagyon. Percekig, és némán álltak, a sírok felett, a komornyik és az úr, miközben a gyertyák fénye, játékot varázsolt az arcukra. Mindketten fájdalmat éreztek, Wayne az ürességet, amit a szülei halála hagyott a lelkében. Alfred pedig, a sok keserűséget, amit a felnövő fiatal gazdája arcán látott, azt alakította fájdalommá. Mikor a mécsesek már majdnem csonkig égtek, Wayne leguggolt és lehúzva fekete bőr kesztyűjét, a havas talajt kezdte tapogatni, remélve, hogy a napközbeni fagy megőrizte kíváncsisága számára a látogatók nyomait. Szerencséje volt, a lábnyomok, a napközbeni enyhe olvadásnak, és a későbbi kemény fagynak köszönhetően, szinte eredeti állapotban maradtak meg.
-          Nos – törte meg a csendet – a lábnyomok mérete alapján, vagy két meglehetősen kis termetű férfi járt itt, vagy két nő. Az egyikük jóval súlyosabb, mint a másik, mert sokkal mélyebb a lábnyoma, ő rendezte a helyükre a mécseseket, itt apámék sírja előtt. – mutatott le a szülei sírja felé Wayne, mintegy tájékoztatás jellegűen, az öreg komornyiknak. Aki meresztgette már vénülő nagy szemeit, hogy lássa miről is beszél, vászonkabátos gazdája.
-          Látja, Alfred! - kuporodott a sír elé, két – három lépésnyire, kezével körözve a lábnyomok felett, miközben az öreg férfi a keze fölé világított, hosszú szárú elemlámpájával – a másik nő, meg eközben valószínűleg fölötte állt.
-          Ó! Értem! Uram. És ezt a mind a lábnyomokból következtette ki! – csodálkozott Alfred, kissé cinikus arckifejezéssel, mire Wayne végigsimította elegáns meleg kabátját, mintha cseppet zavarba esett volna, és felállt.
-          Azt hiszem, mehetünk – motyogta kicsit határozatlanul, a fiatal férfi, miközben újra ránézett a sírokra.
-          Hogy mondja? – kérdezett vissza az idősebb.
-          Mehetünk! – Ismételte Wayne erélyesebben, hiába Alfred a korának előre haladtával, kezdett egy kicsit nagyot hallani.
-          Értem Uram. Persze mehetünk – válaszolt a komornyik, miközben öregesen döcögni kezdett urának nyomában, az égő elemlámpával, a koromsötét temetőben.
-          Megkérdezhetem, Uram, ma is távol óhajtja tölteni az éjszakát? – pillantott fel oldalról Waynre, széles karimájú meleg kalapja alól.
-          Nem, nem egész éjjel! - fordult vissza, már a kapuból felé Wayne.
-          Megjegyzem Uram, Gordon kapitány és csapata is vigyáz a rendre az éjjel, ha nagy szükség van önre, felküldi a jelet.
-          Ne feledje, még mindig gyilkos vagyok, a nagyközönség számára.
-          Hm – mosolyogta el magát, Wayne szeme közé a komornyik - nem hiszem, hogy ez Gordon felügyelőt megállítaná, ha bajban lenne a város.
-          Gondolja Alfred? – szívta be mélyen, a fagyos levegőt kihúzva magát Bruce Wayne, miközben felnézett, a csillagokkal teli égboltra, amit a város gyárai elárasztottak szennyes füstjükkel.
-          Biztos vagyok benne – kacsintott rá az öreg komornyik.
-          Ki tudja, elvégre karácsony van.
-          Az van uram. Az – mondta Alfred miközben, bekászálódott a Roys sofőrülésére.
-          Óhajtja, hogy siessek? – kérdezte a tükörbe pillantva.
-          Nem, nem szükséges – dőlt el a hátsó ülésen Wayne. Fáradtnak érezte magát. Rémálmok gyötörték ha aludt, így nem csak éjjeleken át harcolt, de alvás közben is. Tudta, hogy Alfred figyeli a tükörből, megszokta már. Az öreg férfi próbálta óvni őt, de a saját rémképeitől még ő sem tudta megvédeni.
-          Talán, beszélnie kellene valakivel, azokról az álmokról, Uram.
-          Hogyan Alfred? – lepődött meg.
-          A délután nagy részét, végig kiabálta vagy épp értelmetlenül motyogta, miközben aludt, megjegyzem eléggé ijesztő volt közben. Nem tudtam, hogy fel merjem – e kelteni.
-          Nem emlékszem – támasztotta ujját az ajkainak a fiatal férfi, miközben megpróbált, az álmaira visszaemlékezni – Hogyan beszéljek olyasvalamiről bárkinek is, amire magam sem emlékszem.
-          Hetek óta, így alszik, és bevallom Uram, kezdek aggódni – nézett rá, kissé magának is helyeslő arccal, az öreg komornyik.
-          Csak álmok, Alfred, Csak álmok –sóhajtott Wayne, miközben rákanyarodtak a major előtti kocsibejáróra.
Odabent a mahagóni borítású hallban Wayne, lehuppant, egy kényelmes fotelba. Átnézte a több hetes sajtót, és szorgalmasan jegyzetelt. Hallani lehetett, ahogy serceg a ceruzája, a vastag lapok fölött, meg –megállva időnként, gondolkozva hátradőlt. Alfred eközben felkapcsolta a karácsonyi izzókat, amik megvilágították őszülő halántékát.
-          Holnap szeretnék elmenni, az ételosztásra, ezért kérem, keltsen fel hamarabb.
-          Természetesen Uram. Előkészítsem a ruháját.
-          Még korai lenne.
-          Én arra a másik ruhára gondoltam.
-          Igen. Úgy gondolom ártani, nem árt.
-          Önnek Uram, vagy a városnak? – kérdezett költőien, vissza a komornyik, mire fotelban ülő háziúr csak, szélesen elmosolyogta magát.
-          Mit gondol Uram. Ki lesz az új főügyész?
-          Hát remélem, nem Gothami lesz.
-          Nem bízik az ügyészségben Uram?
-          Sajnos a városi ügyészeknek túl sok a veszteni valója, és félnek Harvey óta. Zsarolhatóak.
-          Ebben biztos Uram? – a válasz csak egy jegesen metsző, nyílt tekintet volt.
-          Értem – jegyezte meg szűkösen Alfred. Tudta Wayne a város minden rezdülését figyeli.
-          Nem fogom engedni, hogy a bűnözés átvegye az ügyészség felett a hatalmat, nem lesz több kenőpénz, és zsarolás.
-          Ezt magamtól is gondoltam, Uram – mondta a komornyik, miközben eltűnt a könyvtárszoba ajtajában. A háziúr csak némán utána nézett, egy alkalmazott, aki csak a dolgát végzi, mégis többet tesz annál. Többet mond a hallgatásaival, mintha egész éjjel csak szóval tartotta volna. Alfred Pennyworth élhetett volna más életet is. De ő ezt választotta. Wayne sosem tudta megérteni miért, de hálával tartozott neki, talán többel is. Töprengett hosszan, ahogyan évek alatt annyiszor, maga is meglepődött mikor azon kapta magát, hogy az önzetlenségről nem csak Alfred jutott az eszébe. A tegnap esti táncra gondolt, a lányra, akinek olyan őszinte együttérzés csillogott a szemében az apja iránt. Annyira közel érezte magához, de nem akart erre gondolni, nem tehette. Félt ettől az érzéstől. Mit adhatna ő annak a nőnek. Amit annak idején Rachelnek? Ezt még egyszer nem engedhette meg magának. Nem akarta közel engedni magához, ha a közelében van az csak veszélyt jelent a lány számára.
-          De… - szakadt fel egy fájdalmas sóhaj, valahonnan a torka mélyéről aztán  csak szélesen megcsóválta a fejét, és kitekintett az éjszakába.