4. Fejezet

A kisfiú az ágy alá bújva reszketett. Fázott és félt. Hallotta, a ház szobáiból átszűrődő zajokat. Szülei a gothami jótékonysági bálra mentek, ő pedig ott volt egyedül, a teste egészen áthűlt, ahogy, padlón feküdt, az ágy alá kuporodva.
- Na végre! Meg vannak a gazdag spiné ékszerei. Nézd! A nyakamat rá, hogy gyémánt!
- Ugyan, ne lesd már annyit, a főnök tombolni fog, ha összefogdossuk a zsákmányt! A vevői nem lesznek elégedettek.

- Na ne már! Nem fogok egy olyan alaktól parázni, akit még sose láttam – mondta az ékszerekkel kezében a kövérebb szőke pasas kivicsorítva a fogsorát, miközben keményen megrágta a cigarettájának a végét. Összesen hatan voltak. Kettő odalenn a hatalmas hallban, a festményeket pakolta.

- Hé Joo! – hallatszott lentről a kiáltás - Nézzétek má, hogy gubbaszt a spiné a kanapén!

- Ne a képeket bámuld te barom! A széfet keresd! Egy óránk van – csattant fel nyilvánvalóan Joo aki egy laza mozdulattal feldöntött egy az ajtó mellé helyezett állólámpát, ami hangos csörömpöléssel robbant ripityára, még ijesztőbbé téve, a vörös falú hálószobát. A félsötétben, a rablók árnyékai járták kísértet táncukat.

- Szóval ki is a nagyfőnök? Kitől is kellene annyira félni? – szólalt meg Franki, és cigaretta csutáját rágva, hátra dőlt a sminkes tükör előtti arany keretű székben, a fejét Joo felé fordítva.

- Háááát! Azt nem tudni – válaszolt kérdésére, az ágy végében álló, bamba baltaképű pasas - mindig valami nagy fekete köpeny van rajta.

- Heh? ! Köpenybe? És ettől vagytok úgy berosálva? Fiúk. Na ne szórakozzatok velem! – röhögött elterülve a borostás a karosszékben.

- Tudod Franki, te nem láttad, mikor minden előzmény nélkül keresztül döfte, csak úgy valakinek az agyát. Én láttam! És mondhatom, nem volt valami megnyugtató látvány! – hördült vissza Joo. Így is halvány arca, még hófehérebb lett, ahogy maga előtt látta, újra azt az ominózus jelenetet.

- Úgy hogy végezzük a dolgunkat fiúk, különben… - Joo szavait félbevágva, egy halk moraj hallatszott a tető irányából, amire mind a négy férfi felfigyelt.

- Ez mi volt? – kérdezte orrhangjával a legbambább.

- Mi lenne? Csak a szél – dörrent rá érces hangjával Joo – csak nem gondoljátok, hogy ő! Mióta megölte Dentet, senki sem látta!

- Na ja! Mert aki láthatta volna, vagy bedilizett, vagy csak egyszerűen lesétált a tetőről!- horkant fel a társaság negyedik tagja, kinek széles válla egybeolvadt sötét, a mocsoktól kócos hajával. Csak a foga fehérlett ki fekete képéből. Szavai még el sem hangzottak teljesen, amikor a hallban az egyik ablaküveg eszeveszett csörömpöléssel robbant szilánkokra.

- A francba! – üvöltötte el magát Joo – mordályokat elő fiúk! – pár másodperccel korábban, az ablak közelében lévő alak elejtette kezében lévő zsákját, amikor frontálisan nekiütközött egy nehézsúlyú test és a földre teperte. Felnézni sem volt ideje, mikor érezte, hogy térdkalácsa egy kattanással törik szilánkokra. Nem volt tudatában annak, hogy üvölt, mégis kiszakadt belőle az ordítás.

- A lábam! A kúrva életbe, eltört a lábam!

- Örülj, hogy nem a nyakad törtem! – hörögte az arcába, egy fekete arc. A rabló rémülten kereste az arc szemét, de csupán valami kékesen pislogó fényt látott, a feketén tátongó szemüreg alján. A fehér fogak, a vékony szájból az arcába sziszegtek, amikor meghallotta a társa fegyverének zakatolását. A térdén ülő alak a zakatolással egy időben felemelte a kezét, és egy huzal félét kilőve egy szemvillanás alatt eltűnt. A másik férfi vakon lövöldözött a levegőbe, amíg a fekete ruhás alak a nyakába nem zuhant, az izmai görcsbe rándultak. Félájultan hevert el a padlón. Eközben Joo az időleges vezér, a másik három rablóval tüzet nyitott a sötét alakra, miközben üvöltve vágtatattak ki a hálószoba ajtaján. A lövedékek szikrázva pattantak le a lény válláról és fejéről, miközben az egész hallt sötét sejtelmes füst borította el.

- Szóródjatok szét! És kapjátok el a rohadékot! – rikácsolta Joo, a falhoz lapulva, az arca és a nyaka ázott a verejtéktől. A szeméből a levegőbe került gáz hatására patakzott a könny. Franki látta, hogy a füstben beállt csönd alatt, a belső terasz korlátjánál lefelé bámuló bambát, egy karomszerű kéz megragadja, és a mélybe rántja. Összeszorított fogakkal bőgette fegyverét a felszálló füstbe, ahonnan társai jajgatása elhalkuló félben tört fel. Mikor meghallotta, hogy a tár üresen kattan fel, a belső terasz kiugró ajtajai felé, vette az irányt. Az elsőt feltépve azon imádkozott, hogy a helység belülről zárható legyen. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor elfordította a zárban a kulcsot. A helységben koromsötét volt, és szinte élesen friss volt a levegő. A rabló leguggolt szorosan a fal mellé, és bal tenyerét szélesre tárva tapogatni kezdte, hogy hol is lehet, remélve, hogy nem csak üres puskáját használhatja fegyverként a sötét alak ellen, hanem valami fegyverként használható tárgyat is talál. Az alak, ez alatt, lenn állt a lépcső alján, lehajtott fejjel várta, hogy kitisztuljon a sötétség. Aztán felnézett. Neonként világító szemgödrei megvilágították torz fekete arcát, amikor nyugodt léptekkel felsétált az előtte üresen tátogó lépcsőn. Erős rúgással törte be a hátsó két ajtót, mire a hatalmas fekete árnyékot vető függöny mögül, a néger ugrott elő, azonnal tüzet nyitva rá. A fekete köpenyes, szemvillanás alatt tűnt el a torkolattűz elől. A kócos néger túlszaladt a hűlt helyén, és elképedt arcot vágva szólalt meg.

- Mi? – kérdése pillanatában, érezte meg a kemény bakancsot, ami akkorát rúgott a hátába, hogy a földről felemelkedve egészen a korlát végéig repült. Fájdalomtól eltorzult arccal vette tudomásul, hogy az esés erejétől egyszerre több bordája is eltört. Megpróbált a térdeire támaszkodni, miközben kínosan hördült fel. Nem küszködött sokáig, egy izmos fekete könyök hátulról tarkón ütötte. A tehetetlen test fölött, felállt az alak, köpenye az egész testét beborította. Ellépve a test fölül, a palástszerű anyag végig simította a néger testét, és a bakancsához csapódott, miután a sötét alak, a két ajtó elé állt. Pillanatig töprengett csupán…

Eközben Farnki kétségbeesve nyugtázta, hogy a fürdőszobába zárta magát.

-          Remek! Mégis mivel támadjam meg, fogkefével!

-          Mi lehet ennél rosszabb! – nyüszített, mire berobbant az ajtó. Hirtelen a fekete alak karjai közt találta magát. Az alak a nyakánál fogva emelte fel a földről a nem kis darab rozsdaszőke Frankit, hogy a szemébe nézhessen.

-          Én! – morgott egyenesen a szemébe.

-          Ne bántson! - suttogta Franki, akárcsak egy gyerek.

-          Ne? – emelte fel csupasz állát a férfi. –Ki küldött?

-          Nem tudom. Engem csak egy kocsmában szedett fel, egy ipse, egy köteg dohányt ajánlott.

-          Beszélj! – üvöltötte a köpenyes erősen megrázva.

-          Nem tudok, semmit értse meg!

-          Nem!! – nyomta a csempéhez az alak Frankit, aki ijedten meresztette ki szemét, miközben a nyakához szorított kesztyű pengéje az ütőerét súrolta, és lábai a levegőben csüngtek.

-          Ne! Ne! Mégis. Talán, tudok valamit! - kiáltotta, miközben érezte, valamelyest enyhül a szorítás a torkán –csak annyit tudok, hogy valami köpenyes csuklyás alak, még sosem láttam. És gazdag ügyfelei vannak, valami őrült, aki kedvtelésből öl. A bandatagok féltek tőle.

-          Tovább! – üvöltött rá a fekete arc, mikor elhallgatott, újra vágta a penge, a karjában csüngő áldozata nyakát.

-          Esküszöm, nem tudok többet! Ha megöl, sem tudok! ! – hörögte kétségbeesetten Franky.

-          Váááá! – üvöltötte el magát torz hangon, mire a maszkos egy mozdulattal a jéghideg csempéhez vágta. Egy krumpliszsákként huppant a toalett mellé, elég groteszk látványt nyújtva. Az álarcos elegáns fordulattal lépett ki a mosdóból, majd megállt a középső szoba zárt ajtaja előtt, mint aki habozik.

Joo a gyerekszobában volt, a tárja kishíjján teli, az ajtó felöl várta a támadást. Zsákját az ágyra hajintotta, idegességében észre se vette, hogy halk piszmogás járja át a szobát. Az ágy fölött, a gyerek lámpája pislákolt, megvilágítva a szobát, az ágy melletti asztalon, egy egész vonatállomás makettekből felállítva, a sorompója magányosan pislogott kalauz után. Mikor Joo le akarta csapni a szekrényen álló, lámpát, végignézett az ágy mögötti beépített szekrényen. A szekrény polcai tele voltak játékokkal, de azok mögül valami más is szembenézett a férfival. „ A Denevér megmentette a várost…. A Denevér újra lecsapott… Elkapta Jokert, a Denevér… „

-          Dögölj meg! - üvöltötte Joo, miközben cefetekre lőtte, az újságcikkekkel teleragasztott szekrényt. A papírdarabok konfettiként hulltak, az ágyra és Joo fejére, aki lövések zajában nem hallotta, az ágy ki- ki hallatszó szipogást, a tudatát harag, és félelem öntötte el, így azt sem vette észre, hogy egy halk csörrenéssel egy denevér alakban végződő horog áttöri az ablak sarkát. Mire észbekapott, annak kampószerű horga, a bokájába kapaszkodott, a bakancsán keresztül. A zsinór, ami a kis horoghoz volt erősítve szemvillanás alatt feszült meg, magával rántva őt is, aki őrült ordítással, tíz körmével, kezeit széttárva próbált megkapaszkodni, akár egy veszett kutya. A zsinór azonban, olyan erővel rántotta fel, hogy már üvöltve száguldott fejjel, lefelé egészen a havas bokrokig, amikor a földtől néhány centire hirtelen megállt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel: - Ezt megúsztam! –gondolta, ekkor a zsineg hirtelen visszarántotta, a gyorsaságtól pedig összemosódott az ellőtte álló villa, a gyomra pedig felfordult, mikor megállt és egy erős kéz ragadta meg a grabancát.

-          Ki küldött? ! –üvöltötte szemébe az álarcos férfi.

-          Ne ... – (mondhatom meg) – próbálta kinyögni Joo, mire az alak még egyszer meglifteztette a tető és a föld színe között, az eszeveszetten kapálózó Joot, aki harmadik fordulónál kidobta a taccsot. Mikor újra az álarcos kezében kötött ki, rimánkodni kezdett.

-          Várj! –makogott, mikor gyomrának fél tartalma a fejére folyt.

-          Beszélj! –sziszegett sötét szemgödrei mögül az álarcos.

-          Valami csuklyás figura… - nyögte miközben a köpenyes az arcához közel, húzta a remegő testét, és az arcába hörgött.

-          Ezt már tudom, mondj valami újat – nyúlt a zsinórért.

-          Oké, oké, csak ne dobj le oda! – tárta ki két kezét Joo, aki leginkább egy kapálózó Jézusra emlékezetett.

-          A fickó, valami Démonnak hívatja magát, és tiszta flúgos, az arcát és se láttam, de duplán annyit fizet, mint Maroni. Sőt védelmet biztosít Maroni átpártolt embereinek. Mindenkit maga köré gyűjt.

-          Hol van? – hörgött a maszkot viselő.

-          Nem tudom. Ne! - Joo szinte felsikoltott, mikor látta, hogy a fekete köpenyes mogorván megrántotta a zsineget.

-          Egy szállítmányt vár a jövő héten.

-          Mit? !

-          Nem tudom!

-          Nem? ! ! ! – szorította meg az álarcos Joo nyakát.

-          Csak annyit tudok - hörögte, amikor a kesztyűs kéz szorításából végre levegőhöz jutott – hogy egy Carolina nevű hajón hozzák be, és a Démon nagyon várja.

-          Tovább! – őrjöngte az álarcos.

-          Ennél többet tényleg nem tudok! – nyüszögte Joo, miközben a faggató fekete arc, néma közönybe süllyedt vele szemben.

-          Váááá – kiáltott, mikor a zsineg megugrott a testével együtt, megnyugodva lélegzett fel, mikor érezte, hogy csupán a sajgó testét és a bokáját kötik gúzsba. Aztán csak zuhant- zuhant lefelé, a saját sikolyától kisérve, mikor pár centire a betontól a zsineg lefékezte a zuhanást, és a földre csapta a hernyóként tekergőző férfit.

A kis Matthew Donovan, még mindig az ágy alatt feküdt, mióta a szoba ablaka, nagy csörömpöléssel szétrobbant, az odakint tomboló szélvihar, befújta a nagy pelyhekben hulló havat. Egyenesen a gyerek testét támadta a szél, a rátapadt fagyott hó, már- már fehér lepedőként burkolta be pizsamáját. Ahogy átfázott, már majdnem elaludt. Elsikította magát, mikor félálmában egy erős kar megragadta átfagyott pizsamáját és a magasba emelte. Nem merte kinyitni a szemét, csak kétségbeesetten rugdosott a levegőbe, hátha eltalálja a rablót. Mikor észrevette, hogy hozzá sem érnek, abbahagyta a nyüszögést, és kinyitotta a szemét. Először azt hitte, álmodik, aztán nagyra tárva mindkét szemét, elképedve szólalt meg.
- Te vagy? Tényleg te vagy?
- Jól vagy kölyök? – rakta rá az ágyra az álarcos férfi, mire a fiú megdörzsölte szemét.
- Batman! Tényleg te vagy! – mondogatta miközben a férfi ölbe, vette.
- Teljesen átfáztál – szólalt meg csendesen miközben átvitte a szülei hálószobájába az elképedt kisfiút.
- Ne aludj! – förmedt rá, mikor a kisfiú teste nehezedni kezdett, a karjaiban. Megrázta kicsit, miközben hatalmas tenyerével, dörzsölni kezdte a hátát, hogy felmelegedjen.
- Nem szabad elaludnod! – hallotta Matthew, miközben érezte, hogy körbe tekerik szülei takarójával, és azon keresztül dörzsölik a testét. Már nem fázott annyira. Nagy szemeivel csak nézte – nézte a Batmant, aki eközben, mintha magában beszélt volna.
- Maga az, Gordon? Én vagyok. Jöjjön a 36. utcába. Betörés történt, és hívjon mentőt is - a hangja rekedt volt, és nagyon mély. A kisfiú azonban egyáltalán nem félt. Nedves pizsamás kezét kinyújtotta és megfogta az alak vállát.
- No fiú ezt, vegyük le, és a nadrágodat is, csupa víz – mosolygott rá az alak – miközben a gyerek belemarkolt a vállát fedő ruhába. Pár másodperccel később a kisfiú ott kuporgott, az orráig betakarva a vastag takaróval, és úgy pislogott a denevérre. Mikor látta, hogy az kifelé fordul, megszólalt.
- Ne menj el, kérlek! – a férfi csupán a fejét fordította hátra, miközben a távolban szirénák hangja süvített fel. Majd a gyerekhez lépett, és a takaró alatt játékosan megborzolta nedves haját.
- Minden rendben lesz fiú – Matthew lehajtotta a fejét a kesztyűs kéz alatt. Mire felnézett, Batman eltűnt, csupán a hálószoba ablak előtt követe, egy sötéten kúszó árnyék. Odalenn a hallban berúgták az ajtót.
- Rendőrség! - kiáltotta el magát valaki.