6. fejezet

Mikor sötétség zuhant a tájra, a Wayne villa néma hálószobájában a fiatal Wayne kinyitotta, mélyen ülő kék szemeit. Fáradtan dörzsölte meg arcát a tenyere élével, miközben egy nagyot sóhajtott. Állán lévő sötét, napos borostájába fúrta kemény tenyerét. A verejték csapzott hajáról, és rácsurgott a hüvelykujjára. Rémálma lehetett, mert a teste annyira úszott az izzadságban, hogy sötét pizsama alsója teljesen elázott, még úgy is, hogy a takarója majdcsak a szoba végébe volt taszítva. Az ágy végére ült, és kissé meggörnyedve két kezébe temette az arcát.

-          Legalább emlékeznék – dünnyögte két tenyere mögül.

-          Mindegy – pattant fel, egy hatalmas légzéssel, hogy azonnal fekvőtámaszokat kezdjen csinálni.

Eközben az öreg komornyik, enyhe uzsonnát készített a konyhában, a nyitott ajtón keresztül, érezni lehetett, a forró kávé kiillanó zamatát, és a kalács édes illatát. Az átmelegített levegő, átjárta, a hatalmas hallt, ahol egy egész kis fát állított fel a komornyik. Wayne nem akart nagy fát, gyűlölte a karácsonyt, eszébe jutott a város szennye, a bedrogozott gyerekek, és a szülei halála. De nem akarta az öreg komornyikot megbántani azzal, hogy nem ünnepelnek, elvégre Alfrednek nem volt családja, és szerette Waynet, ezzel a fiatal férfi is tisztában volt. Sosem mondta neki az idős férfi, elvégre angol ettikettje nem engedhette, de Bruce Wayne tudta ezt, és érezte. Akkor mikor gyerekként teljesen egyedül maradt, Alfred dönthetett volna másként is, de nem tette. Mellette maradt, felnevelte, és úgy hogy sosem játszotta az apát, a parancsolót. Nem, lehetett könnyű, és ezt Bruce Wayne nagyon jól tudta, ahogy azt is, hogy vele fog maradni, bármi történjék is.

-          Készítsek esetleg, valami frissítő fürdőt uram! – kiáltott ki a nyitott konyhaajtón Alfred, ahogy meghallotta Wayne ébren létének zörejeit.

-          Köszönöm Alfred, de már lezuhanyoztam – emelte fel válaszul a hangját, a fiatal férfi az emeletről. Miközben szétkente arcán a fehér borotva habot, kialvatlan szemmel, nézett szembe önmagával a tükörben. Pár finom, húzás és már újra a selyemfiú milliárdos nézett vissza rá a tükörből. Magára kapta, fekete pulóverét, hátra túrta kócos haját, és elegánsan lekocogott a lépcsőn.

-          Felszolgáljam a nagy ebédlőben az uzsonnát Uram? – kiáltott újra Alfred, miközben kinyitotta az üvegezett konyhai, gardróbot, hogy bal tenyerével ösztönösen kiemelje a tálcát, amire feltálalja az ennivalót.

-          Nem itt is megfelel, az étkezés, a konyhában. Köszönöm. – hallotta meg, a háta mögül Wayne mély hangját. – mire kissé meglepetten, de némán helyezte el az ennivalót, az asztalon.

-          Ön nem eszik, Alfred? – nézett rá Wayne finoman ráncolva a homlokát, nem lehetett nem észre venni, hogy parancsnak szánja.

-          Khm. Ha óhajtja, Uram – ült le, kötényesen, és kihúzott nyakkal, az ősz komornyik, mosolyt csalva ezzel, a ház urának arcára.

-          Hány óra van?

-          Délután fél öt, Uram. – hajtotta le kissé a fejét Alfred. Miközben elegánsan kettévágta vékony késével, a tányérján heverő egyik fonott kalácsot.

-          Nem ébresztett fel! – merevítette meg, amúgy is csontos arcát a fiatal férfi.

-          Karácsony van, Uram, és meglehetősen fáradtnak tűnt, de elnézését kérem - Wayne szemében meglehetősen hamiskás fény csillant meg, miközben belekortyolt kávéscsészéjébe.

-          Nos fáradt is voltam – helyeselt a fiatal férfi, éreztetve, hogy ezt a témát itt akarja lezárni.

-          Kivittem a karácsonyi koszorúkat délután, a felmenői sírjához – jelentette ki, a komornyik, miközben érezte, hogy rendkívül kemény csend ül közéjük. Wayne csak némán nézett rá, összeszorította amúgy is keskeny szája szélét.

-          De gondoltam, szeretne mécsest gyújtani, úgy hogy azokat engedelmével, hazahoztam, és előkészítettem.

-          Köszönöm.

-          Van még valami Alfred? – Kérdezte Wayne, mert meglehetősen nyugtalanította a komornyik viselkedése. Látta, hogy valamit el akar mondani, de nem egészen tudja, hogyan kezdjen bele.

-          Nem tudom, hogy elmondjam – e önnek uram.

-          Mit? – tette le a kávéscsészéjét, az ifjú férfi, miközben egyre feszültebb arcot öltött.

-          Valaki járt a síroknál Uram.

-          Járt? – ingatta meg, kétkedve a fejét a fiatal férfi, kimeresztve nagy kék szemeit.

-          Hát lehet, valaki a felsőbb körökből – rángatta meg kissé, két vállát, látványosan tanácstalanul lehorgasztva a szája két csücskét.

-          Az nem lehet, Uram! Mert nem hoztak, magukkal semmit, csupán a mécseseket állították fel, amit az éjszakai vihar sodort szerte szét. Ha valaki a felsőbb körökből lett volna, bizonyosan nagyon drága koszorút hozott volna. De én egyik síron sem találtam, csak a tegnapi koszorúkat.

-          Ez érdekes - tűnődött el, Wayne – mindenesetre – szólalt meg, egy hosszabb szünet után – kivisszük a mécseseket, és aztán megnézzük, hogy mit is hagytak maguk után, azok a titokzatos látogatók – aztán megvajazta kalácsát, és farkaséhséggel jó nagyot harapott bele. Miközben a komornyik elégedetten nyugtázta szeretett gazdájának jó étvágyát.

Később a telihold fényénél gyújtott a két férfi mécsest, a családi temetőben. A fiú újra gyerekes tekintettel állt a szülei sírjánál, ahogy felsercent a gyufa fénye, erős ujjai között, és életre keltette a kanócokat, hogy kicsi fényeik táncoljanak a sötétben. Az évek alatt férfivá érett, de a lelke megrekedt, abban az őszi éjszakában érzett keserűségben, és ezt ilyenkor érezte, de nagyon. Percekig, és némán álltak, a sírok felett, a komornyik és az úr, miközben a gyertyák fénye, játékot varázsolt az arcukra. Mindketten fájdalmat éreztek, Wayne az ürességet, amit a szülei halála hagyott a lelkében. Alfred pedig, a sok keserűséget, amit a felnövő fiatal gazdája arcán látott, azt alakította fájdalommá. Mikor a mécsesek már majdnem csonkig égtek, Wayne leguggolt és lehúzva fekete bőr kesztyűjét, a havas talajt kezdte tapogatni, remélve, hogy a napközbeni fagy megőrizte kíváncsisága számára a látogatók nyomait. Szerencséje volt, a lábnyomok, a napközbeni enyhe olvadásnak, és a későbbi kemény fagynak köszönhetően, szinte eredeti állapotban maradtak meg.

-          Nos – törte meg a csendet – a lábnyomok mérete alapján, vagy két meglehetősen kis termetű férfi járt itt, vagy két nő. Az egyikük jóval súlyosabb, mint a másik, mert sokkal mélyebb a lábnyoma, ő rendezte a helyükre a mécseseket, itt apámék sírja előtt. – mutatott le a szülei sírja felé Wayne, mintegy tájékoztatás jellegűen, az öreg komornyiknak. Aki meresztgette már vénülő nagy szemeit, hogy lássa miről is beszél, vászonkabátos gazdája.

-          Látja, Alfred! - kuporodott a sír elé, két – három lépésnyire, kezével körözve a lábnyomok felett, miközben az öreg férfi a keze fölé világított, hosszú szárú elemlámpájával – a másik nő, meg eközben valószínűleg fölötte állt.

-          Ó! Értem! Uram. És ezt a mind a lábnyomokból következtette ki! – csodálkozott Alfred, kissé cinikus arckifejezéssel, mire Wayne végigsimította elegáns meleg kabátját, mintha cseppet zavarba esett volna, és felállt.

-          Azt hiszem, mehetünk – motyogta kicsit határozatlanul, a fiatal férfi, miközben újra ránézett a sírokra.

-          Hogy mondja? – kérdezett vissza az idősebb.

-          Mehetünk! – Ismételte Wayne erélyesebben, hiába Alfred a korának előre haladtával, kezdett egy kicsit nagyot hallani.

-          Értem Uram. Persze mehetünk – válaszolt a komornyik, miközben öregesen döcögni kezdett urának nyomában, az égő elemlámpával, a koromsötét temetőben.

-          Megkérdezhetem, Uram, ma is távol óhajtja tölteni az éjszakát? – pillantott fel oldalról Waynre, széles karimájú meleg kalapja alól.

-          Nem, nem egész éjjel! - fordult vissza, már a kapuból felé Wayne.

-          Megjegyzem Uram, Gordon kapitány és csapata is vigyáz a rendre az éjjel, ha nagy szükség van önre, felküldi a jelet.

-          Ne feledje, még mindig gyilkos vagyok, a nagyközönség számára.

-          Hm – mosolyogta el magát, Wayne szeme közé a komornyik - nem hiszem, hogy ez Gordon felügyelőt megállítaná, ha bajban lenne a város.

-          Gondolja Alfred? – szívta be mélyen, a fagyos levegőt kihúzva magát Bruce Wayne, miközben felnézett, a csillagokkal teli égboltra, amit a város gyárai elárasztottak szennyes füstjükkel.

-          Biztos vagyok benne – kacsintott rá az öreg komornyik.

-          Ki tudja, elvégre karácsony van.

-          Az van uram. Az – mondta Alfred miközben, bekászálódott a Roys sofőrülésére.

-          Óhajtja, hogy siessek? – kérdezte a tükörbe pillantva.

-          Nem, nem szükséges – dőlt el a hátsó ülésen Wayne. Fáradtnak érezte magát. Rémálmok gyötörték ha aludt, így nem csak éjjeleken át harcolt, de alvás közben is. Tudta, hogy Alfred figyeli a tükörből, megszokta már. Az öreg férfi próbálta óvni őt, de a saját rémképeitől még ő sem tudta megvédeni.

-          Talán, beszélnie kellene valakivel, azokról az álmokról, Uram.

-          Hogyan Alfred? – lepődött meg.

-          A délután nagy részét, végig kiabálta vagy épp értelmetlenül motyogta, miközben aludt, megjegyzem eléggé ijesztő volt közben. Nem tudtam, hogy fel merjem – e kelteni.

-          Nem emlékszem – támasztotta ujját az ajkainak a fiatal férfi, miközben megpróbált, az álmaira visszaemlékezni – Hogyan beszéljek olyasvalamiről bárkinek is, amire magam sem emlékszem.

-          Hetek óta, így alszik, és bevallom Uram, kezdek aggódni – nézett rá, kissé magának is helyeslő arccal, az öreg komornyik.

-          Csak álmok, Alfred, Csak álmok –sóhajtott Wayne, miközben rákanyarodtak a major előtti kocsibejáróra.

Odabent a mahagóni borítású hallban Wayne, lehuppant, egy kényelmes fotelba. Átnézte a több hetes sajtót, és szorgalmasan jegyzetelt. Hallani lehetett, ahogy serceg a ceruzája, a vastag lapok fölött, meg –megállva időnként, gondolkozva hátradőlt. Alfred eközben felkapcsolta a karácsonyi izzókat, amik megvilágították őszülő halántékát.

-          Holnap szeretnék elmenni, az ételosztásra, ezért kérem, keltsen fel hamarabb.

-          Természetesen Uram. Előkészítsem a ruháját.

-          Még korai lenne.

-          Én arra a másik ruhára gondoltam.

-          Igen. Úgy gondolom ártani, nem árt.

-          Önnek Uram, vagy a városnak? – kérdezett költőien, vissza a komornyik, mire fotelban ülő háziúr csak, szélesen elmosolyogta magát.

-          Mit gondol Uram. Ki lesz az új főügyész?

-          Hát remélem, nem Gothami lesz.

-          Nem bízik az ügyészségben Uram?

-          Sajnos a városi ügyészeknek túl sok a veszteni valója, és félnek Harvey óta. Zsarolhatóak.

-          Ebben biztos Uram? – a válasz csak egy jegesen metsző, nyílt tekintet volt.

-          Értem – jegyezte meg szűkösen Alfred. Tudta Wayne a város minden rezdülését figyeli.

-          Nem fogom engedni, hogy a bűnözés átvegye az ügyészség felett a hatalmat, nem lesz több kenőpénz, és zsarolás.

-          Ezt magamtól is gondoltam, Uram – mondta a komornyik, miközben eltűnt a könyvtárszoba ajtajában. A háziúr csak némán utána nézett, egy alkalmazott, aki csak a dolgát végzi, mégis többet tesz annál. Többet mond a hallgatásaival, mintha egész éjjel csak szóval tartotta volna. Alfred Pennyworth élhetett volna más életet is. De ő ezt választotta. Wayne sosem tudta megérteni miért, de hálával tartozott neki, talán többel is. Töprengett hosszan, ahogyan évek alatt annyiszor, maga is meglepődött mikor azon kapta magát, hogy az önzetlenségről nem csak Alfred jutott az eszébe. A tegnap esti táncra gondolt, a lányra, akinek olyan őszinte együttérzés csillogott a szemében az apja iránt. Annyira közel érezte magához, de nem akart erre gondolni, nem tehette. Félt ettől az érzéstől. Mit adhatna ő annak a nőnek. Amit annak idején Rachelnek? Ezt még egyszer nem engedhette meg magának. Nem akarta közel engedni magához, ha a közelében van az csak veszélyt jelent a lány számára.

-          De… - szakadt fel egy fájdalmas sóhaj, valahonnan a torka mélyéről aztán  csak szélesen megcsóválta a fejét, és kitekintett az éjszakába.

Szerver gondok..:(

Sajnálatos módon, súlyos szerver problémáim akadtak, így nem tudom, hogyan leszek képes (pedig próbálkozom, higgyétek el kedves olvasóim) új történeteket feltenni.a blog oldalakra...

5. Fejezet

Martha már legalább, egy órája nézte lányát, aki összegömbölyödve aludt az ágyon, még a takarót sem húzta magára, az asszony tette meg helyette, ahogy sok-sok éven át. Még soha sem látta mosolyogni álmában, de most a lány kipirultan mosolygott, a kispárnát magához ölelve. Az asszony hagyta, hagy aludjon a lánya, halkan átsétált az apró ebédlő részbe, és asztalnál leülve, a gothami újságokba merült.

-          Mi lett veled, Gotham? – sóhajtott fel félhangosan. Tudat alatt érezte, hogy Caroline felébredt, meghallotta a fülkében megcsobbanó zuhanyt, ezét nem érte meglepetésként mikor a lány hátulról, átölelte a nyakát.

-          Jó reggelt, mami! – csókolta arcon Caroline

-          Neked is, kincsem – biccentett, a vele szemben, nagy lendülettel leülő lányra. Némán és rutinosan kezdtek el egymás mellet reggelizni, ahogy éveken át tették. Caroline a jó néhány napos újságokat böngészte, Martha pedig az ő arcát. Kihívó csend ült le közéjük, amit végül az asszony tört meg

-          Tudtál beszélni Mr. Waynenel? – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal.

-          Anya. Thomas Wayne évekkel ezelőtt meghalt – nézett rá a lány szomorú őszinte tekintettel.

-          Az lehetetlen – rázta meg a fejét az asszony.

-          Nem lehet halott. Nem halhatott meg! Caroline, valaki hazudott neked - Az asszony kétségbeesetten próbált kapaszkodni, az újságokban az éjjel olvasott hírekre, hátha olvasta valahol Thomas Wayne nevét, de érezte, nem olvasta. Még pedig egy milliárdos, mint Wayne állandó céltáblája volt a lapoknak, hogy ilyen sokáig ne írjanak róla elképzelhetetlen volt.

-          Anya! – guggolt le elé a lány és megszorította a kezét – A fia mondta ezt. Azt mondta, az apja tizenhét éve halott.

-          A fia? Úgy érted Bruce Wayne?- kérdezett vissza, félig magához térve az asszony.

-          Igen, Bruce Wayne – engedte el a kezét Caroline.

-          És Martha? Martha Wayne? Mi van Martha Waynenel? - kérdezett tovább az asszony, már –már megrögzötten.

-          Nem tudom, nem beszéltünk róla. Csak annyit mondott, hogy ő az egyetlen Wayne a városban.

-          Anya nézd - sóhajtott fel a lány – nem tudom, hogy mi történt velük, de kiderítem, addig úgy sem tágítok. De segítened kell –próbálta kimozdítani anyját a kétségbeesésből a lány – Martha tágra nyílt szemmel nézett fel rá.

-          Hogyan? – suttogta rekedten

-          Tudni akarok mindent a szüleimről, és Wayneékről. Hogyan éltek, mit csináltak? Családtagokról, Barátokról, üzleti és magánéleti ellenségekről. Mindent. Tisztán akarom látni az ügyet.

-          Jó barátok voltak, Thomas Wayne és az apád, és persze Lucius Fox. Sokat tettek a városért. A felső tízezerhez tartoztak, apád volt Gotham kerületi ügyésze. A bátyja Alexander nem igazán értékelte ezt. Nagyanyád Wilhelmina pedig az apádat imádta, a nagyapáddal ellentétben. Alex úrfi, vezette a családi vállalkozást az öreg Henryvel, apádat csak az igazságszolgáltatás érdekelte. Akkor különbözött a családdal mikor édesanyáddal megismerkedet, Jazzmin ugyanis énekesként dolgozott a Gothami színháznál.

-          Ki az a Lucius Fox? – kérdezte a lány.

-          Hát egy jópofa fickó, mindig holmi érdekes kütyükkel foglalkozott, ő volt a vasútépítést vezető főmérnök, Wayne cégénél. Nem igazán tudom mi történt vele a szüleid halála óta.

-          Hát itt az ideje, hogy a sok rejtélynek utána járjak.

-          Látni akarom, hogy hol éltek a szüleim, és Thomas Wayne, a Swhartzok, látni akarom a városi vasutat, mindent tudni akarok, mindent kik élnek a régiek közül – jelentette ki határozottan, a fiatal nő.

-          Huszonnégy év után talán épp itt az ideje –sóhajtott fel az asszony

-          Akkor induljuk a városnézésre. Caroline? – kérdezett vissza Martha mikor látta, hogy a lánya mélyen gondolataiba süllyedt.

-          Persze, épp itt az ideje – jelentette ki a nő, miközben maga is meglepődött, hát mégis újra találkozni fog Bruce Waynnel, megrémítette a tudat, hogy mennyire is várja, hogy viszont lássa a férfit.

Alfred megrögzötten nézett be Bruce Wayne hálószobájának az ajtaján. Majd száz százalékot adott arra, hogy a fiatal Waynet nem találja, majd az ágyában, és újra ki kell kutyagolnia ura után a kikötőbe. De ezuttal tévedett. A fiatal férfi félmeztelenül, hason fekve karjait kitárva aludt, hatalmas ágyában. A haja még csapzott volt, a gyorsan megejtett zuhanyozástól. Ebből komornyik tudta, hogy épp csak pár perce aludhatott el. Tálcáján gőzölgött a kávé, és a pirítós, amire az alvó Wayne, nyelt egy nagyot álmában. Az öreg komornyik önkényesen úgy döntött, nem ébreszti fel. Ennyi karácsonyi ajándék Bruce Waynek is jár, hogy kialudhassa magát. Bár valószínű dühös lesz, öreg komornyikjára, de Alfred bevállalta a finom dorgálást. Mikor észrevette, hogy az alvó ember automatikusan ébredezni kezd a kávé illatára, méltóságteljes és halk léptekkel kisétált a hálószobából, és finoman becsukta maga mögött az ajtót. Ahogy végigment az oszlopok között a folyosón, meghallotta az építkezés zajait. A munkások épp a déli fal renoválását kezdték meg. A milliomos háromszor annyi bért fizetett nekik, hogy az ünnepnapokon is dolgozzanak, minél hamarabb rendbe akarta hozatni, amit a tűzvész lerombolt. Szépen is haladtak, a külső munkálatok. Már csak a déli szárnyat kellett rendbe hozni. Wayne pedig a biztonság kedvéért hazaköltözött. Az építkezést vezető nagy tiltakozására. A munkások nem szerették, ha felügyelték őket, de Waynek vigyáznia kellett, hogy ne fedezzék fel, szárny alatti barlangrendszert, ami egy másik lénynek nyújtott menedéket.

-          Még felébresztik! – mordult fel Alfred, miközben csendre lett figyelmes, mikor kinézett érdeklődve az ablakon, egy fekete sportautót látott az elkészült bejárón állni. A mozdulatlansága, ami már-már ijesztően hatott, kelthette fel a munkások figyelmét. Hosszú percekig nézett szembe a villával, anélkül, hogy bárki is mozdult volna, a benne ülő két alak közül. Alfred aztán úgy döntött, szemtelen brit kíváncsiságától hajtva, hogy kabátját felvéve üdvözli az autó utasait. Esetleg beinvitálja őket egy forró teára, ebben a farkas - ordító hidegben. De miután lekocogott a lépcsőn és kinyitotta a robosztus mahagóni ajtót, az autó eltűnt.

-          Ez tehát Wayne major- nézett a kastélyszerű épületre Caroline a kocsi kormánya fölül, szőke haja feszesen össze volt fonva, nyomta a háta közepét, ahogy hátra dőlt az ülésen. A villa látványa teljesen lenyűgözte, még így félkész állapotban is. A hatalmas ezerszemű ablakok, az oszlopos díszítésű falon, kíváncsian pislogtak vissza a látogatókra.

-          A déli szárny hiányzik – fakadt ki Martha – nem értem, miért bontották le!

-          Nem a mi dolgunk, mindenesetre így is eléggé ambiciózus látvány- állapította meg a mellette ülő fiatal nő.

-          A déli szárny mellet volt egy kert, nagy üvegházzal, ami a villa mögé is elhúzódott. Mrs. Wayne szeretett kertészkedni. Ha azon a dombon túlmegyünk, találunk egy kis temetőt régi, de nagyon szép sírokkal, amiről rálátni a villára. Az a Wayne család temetője.

-          A holtak óvják az élők sorsát, mert már istenek ők, kik a Stixen átkelve a csillagokba utaztak – jelentette ki a fiatal lány, mire az asszonynak elakadt a lélegzete.

-          Nem szeretem, ha ilyeneket beszélsz – szólalt meg határozottan. Azt hittem ennek vége szakadt, a rangersekkel és Nicolasszal.

-          Ő a részem anya. Nicolas pedig rossz döntés volt – válaszként az asszony összeszűkült szemmel, és gúnyos arckifejezést öltve nézett a lányára.

-          De legalább úgy éltél, mint a hétköznapi emberek, és most, elörről akarod kezdeni!

-          Nem csak folytatni akarom, itt Gothamban – mordult vissza Caroline, miközben a lépcsősor alján megfordította az autót. Megjelenésük felkeltette a munkások figyelmét, ami nyugtalanította a lányt. Martha aggodalmaskodásáról nem is beszélve. Nem szeretet erről vitatkozni, amit tenni készült, az sokat segített neki annak idején Dallasban, akkor miért ne tenné, meg ugyanezt Gothamban is. Mert elég volt csupán félig nyitott szemmel járni, ahhoz hogy észrevegye az ide tévedt idegen, hogy a város az erkölcsi fertő közepében totyog. Épp –kéz láb hatalmi szervezet híján.

-          Gothamnak itt van a Denevér – duzzogott fel hangosan az anya.

-          Van egy olyan érzésem, hogy a város rendbehozatalához ő egyedül kevés, és ha igaz hogy ő ölte Dentet és a barátnőjét. Nem vagyok benne biztos, hogy ő használ a városnak.

-          A gazdag polgárok is segítenek, itt vannak a Waynek például.

-          Anya! Ha a Wayne család elég lenne, akkor nem lenne legalább három korház romokban, jó pár épületről nem is beszélve, és nem lenne üres a banki irodák fele. Nem lennének tele koldusokkal, és hajléktalanokkal, a kihalt utcák stb.

-          Ne hiszem, hogy pont te, te tudnál változtatni ezen – Martha szinte kiabált, nem akarta, amire a lánya készült, de tudta nem is akadályozhatja meg.

-          Egy ember nem is tud változtatni, de ha néhányan összefognak. Talán megmenthető a város – Vitájuk alatt, már jócskán elhagyták a majort, a dombra vezető útra tértek rá, mivel más út nem vezetett sehová. A leereszkedet hóködben lassan előtűnt a parkosan berendezett temető.

-          Mégis kikre gondolsz? – csapott le kíváncsian a lány szavaira az idős nő.

-          Még nem tudom, de csak kell lenni, ha másnak nem is, de egy igaz embernek legalább. Ezért van szükségem rá. Tisztán kell látnom anya. A saját múltamat, és a városét. Nem ütközhetem korlátokba.

-          Értem - suttogta beletörődve Martha.

-          Megállhatnánk egy percre? – kérdezte mikor közvetlen a temető kapuja elé érkeztek. A lány hirtelen megdöbbent, mikor meghallotta a kérdést, aztán mégis lefékezett. A temető kovácsolt - vas kapuját teljesen beszőtte a borostyán, csupán a bejárati ajtót hagyva meg. Ez előtt állt meg asszony mikor, kilépett a kocsi ajtaján. Egyedül állt a kapu előtt, csak egy ajtócsapódást hallott a háta mögül. A talpa alatt összeesett egy kicsit a hó, terebélyesebb lett, az évek alatt. Most egy régen elhessegetett gondolat lepte meg, a temetővel szemben.

-          Ha most látna, vajon megismerne –e még? – sóhajtott a kastély távolban felvillanó képe felé. Hosszú volt az a huszonnégy év, amit eltemetett, mikor elhagyta a várost. Az érzelmek csodálatosak voltak, amiket kitépett a lelkéből, hogy a helyébe anyai érzelmeket tápláljon. De a lelke mélyén, maga előtt is titokban tartva abban reménykedett, hogy talán újra látja a férfit, akit szeretett egykor, de rettegett attól, hogy magyarázat nélküli eltűnését sosem bocsátja meg. Most azonban ott állt azon a földön, amiről úgy gondolta, hogy nincs rá visszatérés. Újra át kellett gondolnia, hogy mit is akar kezdeni az életével. Caroline már felnőtt, Thomas Wayne halott, de ami a legfontosabb, hogy előbb utóbb el kell engednie majd a lányt. Carolinenak el kell majd foglalnia a társadalomban, az őt megillető helyet. Mégis csak egy bárónő, hiába is nevelte egy házvezetőnő. Büszkesége és makacssága, hiába óvta ettől a tulajdonságtól, a vérében volt. Mikor Martha megnyitotta az ajtószerű kaput, hallotta, hogy a lány kissé tétován szólal meg a háta mögött.

-          Anya várj!

-          Igen? – fordult vissza kérdően az asszony.

-          Én is megyek! - állt meg mellette fekete vászonkabátjában a lány. Martha csak elmosolyodott, igyekezett annak idején, minden érzékenységét és lágyságát belenevelni a lányba, ami most többszörösen tört benne a felszínre. Lehajtott fejű apostolokként szelték az utat a magas fákká nőtt bambuszok között. Az éjszakai vihar lecsillapodott, a nap fehérszínű selymet varázsolt a tájra, ahogy rásütött az átfagyott vastag hótakaróra. A villával szemben a kősor közepén, egy egészen új fejfa állt, fekete márványból. Az asszony menthetetlenül indult el feléje, már –már rángatta maga után, az eddig csupán sétáló Carolinét. A kő előtt melynek talpazatán kialudt mécsesek hevertek, ott cövekelt le, hogy aztán, az asszony két kezébe temesse arcát. Ha nem érzi a lány erős támaszt adó szorítását a vállán, kitört volna belőle a zokogás. Így azonban csak megtörten suttogott.

-          Istenem, miért? – Carolinét megrázta a sírkő feliratának látványa, az asszony állapota pedig könnyet csalt világoskék szemébe.

-          Ne sírj anya! Már ezen nem lehet változtatni – szorította magához anyját, miközben annak teste remegett a visszafojtott sírástól. Megkövülten állt, Thomas Wayne és felesége sírja felett. Az előző este járt fejében, Bruce Wayne arca, ahogy az apjáról beszélt. A szemei szinte meghaltak, ahogy a nőre nézett.

-          Furcsa egyszerre haltak meg - intett fejével, az írás felé.

-          Igen. Akárcsak a szüleid.

-          Ez iszonyatos. Bruce Waynet elnézve, alig harminc lehet, egészen kisgyerekként maradhatott magára. Teljesen egyedül – Caroline jól tudta mit jelent árvának lenni. A Dallasi árvák egyik fő mentora volt, látta a gyerekeken mennyire hiányzik a szülői szeretet.

-          Tíz éves volt, kicsim. Csupán három év van kettőtök között.

-          Ismerted? – lepődött meg a lány.

-          Már amennyire egy kisgyereket ismerni lehet, de azt biztosra veszem, hogy nem maradt magára, Alfred azt sosem hagyta volna – szorította ökölbe a kezét az asszony.

-          Alfred? Őt sosem említetted – nézett rá szemrehányóan Caroline. Martha elvörösödött, huszonnégy éve nem mondta ki ezt a nevet, és most megijedt attól, hogy a saját szájából hallja.

-          Hűha anya! Még sosem láttam ilyennek az arcodat – jegyezte meg a lány.

-          Nem? – dadogott válaszul az asszony – Ugyan nem számít – motyogta, és legugolva, felállította az összeborult mécseseket.

-          Olyan nagyon, nem kellene rendet raknod - fogta meg újra a vállát a lány.

-          A sírt amint látni lehet folyamatosan rendben tartják - Martha megérezve a lány kezét hátra fordult.

-          Tervezel valamit? – kérdezte, de meglátva lánya ravasz arckifejezését, tudta költői kérdést tett fel.

-          Sok itt a sötét titok, és ez engem igazán vonz. És ha egyszer Thomas Waynek igaza volt, hogy veszélyben voltunk, nem vagyok benne biztos, hogy a veszély, amire gondolt, most épp tűnt el. Egy ideig nem akarom, hogy tudják, hogy itt vagyunk.

-          Alfred jó ember, Caroline! – fordult el mérgesen Martha – Nem gondolod, hogy bármi köze lehet ahhoz, ami a szüleiddel történt.

-          Nem tudom, hogy milyen ember! Mert csak annyit tudok róla, hogy ő Alfred, és ha jól látom annyi év után is heves érzelmeket vált ki az én anyámból – ölelte magához hirtelen lány az anyját, aki szégyenlősen lesütötte a szemét.

-          Ha most hirtelen megjelenünk, nagyon megkavarhatja a dolgokat, és ki tudja milyen történéseket, indíthat el. És ami azt illeti, szeretném végre látni a szüleim házát - húzta magával Caroline, és Martha engedelmesen követe, amíg ki nem értek, a temetőből. Ugyanúgy távoztak, mint ahogy érkeztek. Jelenlétükre csupán a helyreállított mécsesek, és a lábnyomaik emlékeztették, a sírok pihenő lakosait. A lány jól tudta ezt, de nem akarta, sem egyértelműen eltitkolni, sem egyértelműen a nyilvánosságra hozni, az ittlétüket.

Néhány perc elteltével, ott álltak a lány szülői háza előtt, amit körbe vett a Wayne birtokkal határos fenyves. Igaz kis erdei lak volt, nagy téglakerítéssel körbevéve, lépcsőit betakarta az évtizedes por és a hó. Időközben feltámadt a szél, ami meg - meg nyikorgatott, egy százévesnek tűnő ósdi hintát, aminek keserves sírása áthallatszott, a téglákon túlra. A futórózsák ráfagytak a kerítésre, úgy miként a gáztűzhelyen kifut a lábas szélére a sűrű habos tej. A tetőszerkezet igazi kis kúriát fedett, még ha az idő vas foga, egy kissé meg is majszolta a házat.

-          Édesapád igazi kis játszóteret, építettet ide a ház elé, neked még a születésed előtt. Jobbra a kerítés fal oldalától pár méternyire, van egy hatalmas hinta, annak idején, egyszerre akár öt ember is elfért benne, közvetlenül mellette, egy homokozó és egy csúszda, hinta – palinta és egy pancsoló. – mesélte az asszony szinte nevetve.

-          A kicsi Wayne fiú rengeteget játszott benne, még mr. Wayne viccelt is édesapáddal, hogy a fián előre gyakorolhatja az apai kötelezettségeit. Na meg, hogy a kis Bruce nem csak a hintát fogja elkoptatni, hanem Charles Schwartz hátát is.

-          Ennyire szerette az apám? – kérdezte meglepve Caroline

-          A fiú? Nem kifejezés, rajongott érte – nevetett Marhta. Amolyan igazi kis huncut volt, apádat meg nem zavarta. Gyereknek is igazi Wayne, volt, mint hajdan Thomas Wayne, a göndör fürtjeivel. Ha csak egy kicsit is hasonlít a felmenőire akkor… - hagyta abba a mesét hirtelen, hogy vajon tényleg neki tűnik úgy, hogy a lánya a kelleténél több figyelmet szentel az ifjú Waynnek, vagy ez nem több mint puszta megérzés.

-          Akkor?

-          Akkor- mosolygott az asszony és napsütötte arcából kivillantva fehér fogait, - meglehetősen nagy hölgyrajongói tábora lehet, vagy te nem így gondolod?

-          Ezt, hogy érted – nézett rá meglepett arccal Caroline.

-          Nem én találkoztam vele tagnap éjjel. – kacsintott az asszony.

-          Igen – bólintott zavartan a lány – Magas sötéthajú, kék szemmel. Eléggé sokat hallgat.

-          Ennyi?

-          Mit akarsz tudni tulajdonképpen anya? - lóbálta meg dühösen Caroline a fejét

-          Semmit Caroline. Már semmit – Mondta nyugodtan az asszony, aztán újra mesélni kezdte, az ódon ház történetét. Miközben a lány közelebbről szemügyre vette a kaput, és a zárját képező több évtizedes lakatott. Erős megrántásának sem engedelmeskedett, valaki annak idején tudta, milyen zárat válasszon. Célja az volt, hogy az épületet teljesen elrejtse, a kíváncsi szemek elöl. De Caroline több, mint kíváncsi volt. A múltja volt előtte, amit végre érezhetett. Tapinthatott. A józanságát, amit évekig beleneveltek mégsem felejtette el, a lakatot cselben hagyva szólalt meg.

-          Meg kell tudnom kié az épület, és mi lett a sorsa anyámék halála után.

-          Talán a földhivatalban meg tudják mondani kié az épület, de várnunk kell holnap utánig, karácsony van. Ilyenkor minden hivatal zárva – rögtönzött, Martha.

-          Nem kenyerem a várakozás – suttogta lehajtott fejjel, Caroline. Még ma megtudom kié a ház.

-          A tiéd – jelentette ki Martha - Eljön az idő, amikor a tiéd lesz.

-          Igen még a héten. Nem tágítok, amíg be nem lépek az ajtaján. Itt van a múltam.

-          Mit akarsz tenni?

-          Ma éjjel, megismerem közelebbről Gothamat – mondta a lány, és keményen kihúzta magát.

-          Ha így gondolod kicsim - Csóválta meg a fejét Martha, miközben mind a ketten az autó felé vették az irányt. Évek óta nem mondta ki, ezt a mondatott, pontosabban öt évvel ezelőttig, amikor a Dallasi egyetemen öt lányt öltek meg, a jogi karon. Akkor kezdődött minden. A hatodik életben maradt, és Dallas legsikeresebb ügyésze lett, és tegnap eltűnt a Texasi városból. Most pedig a Gothami éjszaka várt rá.

-          És mi lesz, ha összefutsz, azzal a sötét alakkal? – aggodalmaskodott az asszony.

-          Hát legalább meg tudom, mégis kivel állok szemben. Elvégre csak egy különc.

-          Mi van, ha tényleg… tényleg… egy gyilkos?

- Úgy tűnt neked anya, valaha is, hogy félek a gyilkosoktól – csendesedett el a lány.

- Nem kicsim, sajnos nem – hallgatott el Martha, hiába is túl nagy falat volt neki, a fiatal nő makacssága, csak reménykedett, hogy egyszer véget érnek a hosszú féltéssel teli éjszakák - Talán ha mindenre fény derül, amit a múltban elásott Thomas Wayne, talán akkor vége lesz – sóhajtott fel, az ősz hajú nő