7. Fejezet

Gotham valaha a fény városa volt, de mára csupán árnyéka hajdani önmagának. A bűn, amely egykor még a sötét sikátorok mélyén bujkált, évtizedek alatt a felhőkarcolók tetejéig kúszott fel, akárcsak a köd, ami elárasztotta sárga lámpákkal teletűzdelt, mocskos kikötőjét. A part menti bárból üvöltött a zene és elnyomta a tenger finom csobogását. Már nem szólt érte senki, régen nem kötöttek ki hajók, az Arkhamra néző kikötőben. Legalább is ezen a részen nem. Több éve annak, hogy a kereskedő hajók, itt pihentek meg nehéz rakományukat letéve a város gyárainak számára. Messze van az a korszak, csupán a kikötő áll egyedül a szigettel szemben, ami az őrület birodalma lett, akárcsak Gotham. Ha leszáll a sötét, az egyszerű polgárok magukra zárják lakásuk ajtaját, és még utoljára ellenőrzik, hogy minden ablak zárva van –e. Félnek. Éjszaka a bandák uralják a várost. Akik segíthettek volna, túl kevesen voltak, elnyelte őket a káosz. Pedig már kezdtek hinni az emberek, de akiben a legjobban hittek, aki visszaadta, csupán néhány hónapra a reményt, de mára ne lett több, mint a város bármelyik gyilkosa. Csupán egy önbíráskodó. Ezt hitték, mert ezt hitették el velük. Két ember az, aki tudja az igazságot. Az egyikük, James Gordon a városi rendőrség főkapitánya, kicsiny konyhájában az asztalnál ülve, pizsamában pipázgatott, miután órákig tartó való hánykolódás után, rájött, hogy még sokáig nem jön álom a szemére felkelt, és a fia szobájába átmenve nézte, ahogy alszik. Majd kiténfergett a konyhába egy vékony könyvvel a kezében, és pipára gyújtott. Olvasni akart, de mindig a családja felé terelődtek a gondolatai, hogy mi lett volna, ha „Ő” nem ér oda időben, a kis Jim, és lehet a többiek is, valószínűleg halottak lennének.

-          Te jó Isten, bele se merek gondolni – dünnyögte maga elé rekedten, megdörzsölve erősen a homlokát, majd erősen megrázta fejét, amikor meghallotta, hogy megkopogtatják a konyhaablak üvegét. Nem volt szüksége különösebb szem – meresztgetésre, hogy rájöjjön ki áll odakint. Ő volt az.

-          Ma éjjel csendes a város – szólalt meg halálos nyugalommal rá sem nézve a felügyelőre, aki időközben összeszedelőzködve, egy szál pizsamában és papucsban állt meg mellette, amire felvette vastag kabátját, így elég mókás látványt nyújtott.

-          Karácsony van, még is csak a béke ünnepe – nyugtázta összekucorodva az alak mellett. Nem kapott választ, csak egy percnyi csönd után, az álarcos férfi, aki eddig az utca ködjébe bámult, finoman Gordon felé fordította a fejét.

-          Hogy van a fiú?

-          Egy kis megfázással megúszta, na meg pár órányi lelkesedéssel önért – az álarcos most sem válaszolt, csak némán a köpenyébe burkolózott, miközben a rendőr félmosollyal hátrahúzta a nyakát, szokása volt ez a kissé meglepődöttnek tűnő arckifejezés. Akkor öltötte fel, mikor valami frappánsat akart mondani.

-          Tudja tetszett, ahogy az ünnepek alkalmából feldíszítette nekem a villa belső teraszát – húzta félmosolyra vékony száját, amit pamacsként takart el barna bajusza. Választ nem kapott, csupán a mellette álló alak rámeredő tekintette, és kissé hamiskásan felfelé görbülő ajka árulkodott arról, hogy ő is hasonlóképpen gondolkodik. Gordon úgy érezte, mintha most ez a sötét arc is emberibb, és érzékenyebb lett volna, de lehet, hogy csupán a felügyelő volt, ennyire ünnepi hangulatban. Mindenesetre ravaszul kacsintott az alakra vékony szemöldöke mögül.

-          Úgy lógtak, ott megkötözve, mint díszek a fán, és ha már ünnep van – tette hozzá miközben szorosabban ölelte magára a kabátját – nem inna meg velem, egy forró teát, vö… vö… vö … mielőtt, rám fagy a pizsama? – nem válaszolt a mellette álló férfi, csak hosszan kifújta a levegőt. Meglepte a kérés.

-          A családom, többi tagja alszik – mormogta a rendőr – és különben is karácsony van, és ma éppen szabadságon vagyok, az Isten szerelmére – a mondat végére, maga is megijedt azon mennyire felemelte a hangját, a másikkal szemben. Aki csak nézett a szemébe, hosszú másodpercekig és kurtán mondta.

-          Az jól esne – biccentett a fejével. Néma játék zajlott le kettőjük között, miközben a rendőr betessékelte a konyhába különös vendégét, aki mintha csak a lépteit számolná, úgy követte őt. Gordon úgy érezte, mintha minden mozdulatát figyelte volna, amitől végig szaladt a hátán a hideg, de tévedett. Az álarc mögött a fiatal férfi, végigvizsgálta a kicsi, de rendkívül hangulatosan berendezett lakást. A keskeny téglalap alakú folyosót, egymással szemben, két tölcsérszerű lámpa világította meg, hogy mikor a rendőr éjjel hazaér, ami sokszor előfordult, lehetőleg semmibe se bukjon fel. Ami nem volt lehetetlen, hiszen Jimmy a fia, gyakran felejtette játékait a folyosón, hátha másnap is szüksége lesz rájuk. Most is ott árválkodott focilabdája, a kabátokkal teli fogastól, alig félméternyire. Zsúfoltan megpakolt apró polcon a még nedves kabátok, jókedvűen árulkodtak a délutáni hócsatáról, amibe az egész család beszállt, egy nedves hajú baba pedig, ami a kisebbik gyereké volt, ott árválkodott nedves rongyhajával, a ruhás komód tetején. Barbara Gordon vaníliás karikát sütött még az este, aminek az illata az egész lakást bejárta. A felügyelő zavarodottan kapta le szeméről bepárásodott szemüvegét, miközben a furcsa látogatót, a konyhába vezette, immár csak pizsamában. A férfi köpenye megzengette halkan a fenyőn lévő díszeket, ahogy a konyhaajtó felé suhant. Kissé bugyutának is érezte magát a várós főkapitánya, az álarcos férfi társaságában, aki elegánsan az asztal mellé ült, némán még csak rá sem nézve társaságára. Aki a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal készítette elő a teát, mondhatni: kapkodott. Két cukrozott és citromlével átfutatott csészét tett az asztalra, egyiket a férfi, a másikat, az asztallapra fordított könyv elé, amit vendége érkezése előtt próbált olvasni.

-          Hát nem vagyok, egy konyhatündér, de egy teát, azért csak meg tudok csinálni! – fecsegte, de nem halott rá választ, alig észrevehetően sandított hátra. Nem tudta örülne – e neki, ha az asztalnál ülő alak időközben elpárolgott volna, merthogy szokása volt. Vegyes érzelmeket táplált iránta. Tisztelte, amiért a vállaira próbálta venni a várost, de a hideg is kirázta ahányszor csak megjelent mellette. Ma éjjel azonban még mindig az asztalnál ült, az ő konyhájában, kezét alkarjával együtt az asztalra helyezte, és rezzenéstelen arccal várt -Mint aki alszik, de kétlem hogy csupán egy teára csüccsentett nekem ide a háztetőkről, még ha a fiú sorsa érdekelte is ennyire, azt a holnapi újságok úgy is megírják, nem itt más van a háttérben – gondolta a zsaru, miközben a két csészét teletöltötte a forróságtól gőzölgő vízzel, majd ő is lehuppant, akár egy zsák az alak mellé.

-          Oldódj már! Oldódj már!– leste sóvárgó tekintettel csészéjében a filtert. Hosszú élvezettel kortyolt bele, úgy érezte, a lelke is kifagyott, odakinn a zord időben.

-          Valaki össze akarja gyűjteni a város összes kisstílű nehézfiúját. A karácsonyi rablássorozat mögött is ő áll – a kapitánynak megakadt a torkán a forró lé, amit annyira nagy élvezettel és meghittséggel fogyasztott, ezért egy hatalmas eltorzult arccal kísért nyelés után kérdezett vissza.

-          Ki, és miért?

-          Nem tudom. Még ők sem tudják.

-          Hogy? Miért nem tudják?

-          Nem fedi fel a kilétét – szorította össze ajkait, az álarcos, úgy hogy teljesen kiment belőlük a vér. Tudta, hogy a rendőr meredten néz rá, kicsi fekete szemeivel.

-          Ilyen erővel, akár ön is lehetne - mosolygott rá keserűen.

Félnek tőle – kapta a szemrehányó választ.

-          Ahogyan magától is.

-          Többet fizet, mint Maroni vagy bárki más Gothamban.

-          Hát azt nem tudom ön mennyire gazdag - Gordon látta, hogy vendége kezd az ércelődéséért dühös lenni, mert szorosan ökölbe szorította az asztalon fekvő öklét. Úgyhogy, komolyan kérdezett vissza.

-          Ezek szerint Maroni nincs benne.

-          Úgy tűnik.

-          Mit akar, mit tegyek? – az alak nem válaszolt semmit, csak szúrósan ránézett.

-          A hét végén egy szállítmány érkezik, egy Caroline nevű hajón a holtak kikötőjébe, azt akarom, hogy amíg én nem nézek ott körül, ne legyenek ott az emberei.

-          Miért?

-          Mert, senki ne tudja mi lesz az, és ki akarom gobozni, hogy mi folyik itt. Találtak valami különlegeset az emberei?

-          Hát, ha azt vesszük, igen? Semmi pénz, csupán ékszerek voltak, amiket a rablóknál találtunk, minden esetnél, és csak gyémántokat.

-          Gyémántok – suttogta az álarcos, a rendőr látta ajkai mozgásából, hogy emészti a hallottakat.

-          Mire kellenek neki, csak a gyémántok?

-          Nem tudom, de kiderítem – állt fel, egy hirtelen mozdulattal a férfi.

-          Még a teáját meg sem itta! – mordult fel a bajsza alatt, a szabadnapos rendőr.

-          Önre jobban ráfér!

-          Ö… öö… - lepődött meg a felügyelő, de mire felocsúdott, a beszélgető partnere, mint már annyiszor, eltűnt.

-          Istenemre, de lelőném ilyenkor! – morgott hangosan. Aztán mohón felhajtotta mind a két csésze teát. Egy fél óra múlva, álmosan ölelte át, Barbara Gordont a hálószobájukban.

Az éjszaka azonban, a szigettel szemben néző kikötőben, mégsem volt olyan nyugodt. A bár neonnal kidíszített fala mellett, 5- 6 bedrogozott alak, ténfergett, mit sem törődve a körülöttük zajló élettel, szuszogásukat teljesen elnyomta a rock őrjöngése. Szanaszét heverő üvegszilánkok hevertek a rakparton, rajtuk kemény talpú bakancsok tömege taposott az este és az éjszaka folyamán. Az Utcai Démonoké volt a terület, motorjaik ott sorakoztak, a bár előtt, a lámpák alatt. A tomboló őrületben egy csapat gyerek is ténfergett, egy részük drogot árult, beállva a dílerek közé, magabiztos mozgásuk profizmusról árulkodott. A bár melletti sikátorban párok szeretkeztek, már ha szeretkezésnek nevezhetjük a párhuzamos rángatózását testüknek. Némelyiküknek, hol a férfi, másikuknak a nő vállalta pénzért a szerelmet. Lucy a kis vörös prostituált, alig múlt 16, mégis már több száz kuncsaftot mondhatott magának. Alig egy éve volt az utca rabja, a démonok közül, némelyikük állandó „szeretője” volt. Nem akarva választotta ezt az életet, ahogy a lányok közül egyikük sem. Csak egy túlságosan szép kislány volt, Gotham egyik negyedében, és megfizették, hogy megszerezhessék a testét, a démonok, pedig egy kis dohányért mindenre képesek voltak. Eleinte nem tette amit, mondtak neki, de miután leverték az egyik veséjét, eladta magát, a testét. Már hozzá szokott, rutinosan állt munkába éjjelente, szívott egy kis krekket és ez elviselhetővé tette, azt, ami minden nap várt rá. Most sem érezte, azt, ahogy kövér izzadságtól, és alkoholszagtól bűzlő nagydarab szakállas, medveszerű férfi, az alulról lemeztelenített testét a falhoz támasztva ütemesen taszigálja. Most is csupán a levegő hűvösségét érezte, életét annyira lehetetlennek tudta, mint ahogy a szűk zsákutcából a kijutást. Hallucinált, a távoli lámpák és a köd összemosódott a szeme előtt, a rutinos mozgás ütemében. Úgy vélte, mintha lépteket halott volna, tűsarkú kopogását, de a zsákutca fal felöli részéről jött, és annak még kómás állapotban is tudatában volt, hogy azon a magas falán átjutni képtelenség. Azonban a léptek egyre erősebben kopogtak, amikor is, egy karomszerű körmökben végződő kesztyűs kéz, fogta meg a benne élvezkedő pasas vállát.

-          Elnézést – szólalt meg, annyira lágyan mintha, csak egy macska dorombolt volna. Hangja mélyen zúgott, megrezegtette a ködös levegőt. A részeg férfi kissé megtántorodva fordult hátra, szőrös vöröses képén jó kedélyű meglepetés tűnt fel, úgy szólt vissza a nőnek. Legalább is ezt, a fiatal lány állapította meg, a duruzsoló hang alapján. Az arcát nem igazán tudta kivenni, olyan volt mintha a sötét éjszakába burkolózott volna.

-          Na mi van cicám, te is be akarsz szállni? – vigyorgott, a pasas, miközben széles tenyerével, magához húzta a másik nőt is, aki mintha engedelmeskedni akart volna, simulékonyan bújni kezdett, fénylő zöld szemei, felvillantak Lizzy előtt, akinek ugyan édes mindegy volt, hogy ketten vagy hárman csinálják a menetet. Ezért közönyösen a falhoz dőlt.

-          Lehetséges - simogatta meg a kesztyűs kezű nő, a petyhüdt férfiarcot – de előbb azt szeretném tudni, édes kis madaram – hogy kié az a szépséges fekete motor, ott egészen a bejárat korlátjánál.

-          És ha csak utána mondom meg – kérdezte a büdös szakállas férfi, miközben egészen magához húzta a keskeny csípőt, amin fekete bőrruha feszült.

-          Nem lesz utána! – Lizzy, a meglepetéstől teljesen a falhoz lapult, amikor a nő egy hirtelen de rendkívül nőcis mozdulattal, kicsavarta a férfi kezét, és a fejét a bűzölgő aszfalthoz nyomta. A pasas szemei kikerekedtek a meglepetéstől, mikor a magas sarkú csizma az ütőerére taposott. A nő tudta, hogy a lány elkúszott, a háta mögött, és a sikátor végében álló nagy kuka mellé húzódott. Azt is sejtette, hogy az, döbbenten nézi őt, miközben csípőre tett kézzel, az összezuhant testen diadalmasan kissé félre fordított fejjel, figyeli a feléje haladó zilált embercsoportot. Néhány, az előbbi jelenettől feldühödött rockerek egy csoportja volt.

-          Nézzétek, a kúrvát! Kapjuk el! – kiáltották, miközben páran elővették fegyvereiket és a levegőbe, lőttek, kettőjüknek a kezében letört nyakú pálinkás üveg villant meg. Elkapni akarták a nőt. Csak arra ne számítottak, hogy a velük szemben álló nem fog megijedni. Leginkább eszelős zombikhoz hasonlítottak. Az elég nagy mennyiségű alkohol, amit a bárban magukba öntöttek tespedtté tette a mozgásukat. A csípőre tett kezű karcsú nő megvetéssel és álkedvességgel vetette oda nekik:

-          Gyertek csak madárkáim, úgy is rég játszottam már ilyen jót!

-          Na cicám most megkapod a magadét! – válaszolta egy forgácsolós hang, majdnem a bal válla mellől. Hagyta, sőt azt akarta, hogy körülvegyék. Amikor az első, félbe törött üveg az arca takaratlan része felé közeledett, egy hirtelen mozdulattal, a bal kezét egyenesen a felé irányuló ütésbe csapta úgy, hogy eltalálta a rőt csikófrizurájú pánk könyökét, aki a fájdalomérzettől épp kezével a sajgó könyökéhez kapott. Mellette álló társa igyekezett nyakon ragadni a nőt, amikor az állon rúgta, úgy hogy kettévágta rajta a húst. Századmásodperccel később, egy malomkerék-szerű fordulattal, rúgta ki az Uzzit a mögötte álló férfi kezei közül. A fegyver zakatoló hangja kettészelte a levegő csendjét. A verekedők szétugrottak. A golyók felszaggatták a betont, az egyik bandita lábfejével együtt, aki a földre rogyott, ordítása beleveszett a fegyverropogásba. A felszakadt állú megpróbált a falhoz lapulni, nézte, ahogy két társa közül a punk, épp kiegyenesedik, és az ő feje fölé nézve kikerekedik a szeme.

-          Mi? - csuklott el a hangja. A nő úgy kúszott fel a falra, akár egy macska. Tulajdonképpen nem is volt más. Lenézett a falról, meglepődve félrefordította csinos kis fejét, aztán egyszerűen elengedte magát és az őt, bámuló férfira zuhant, akár egy lándzsát úgy döfte karját a férfi vállába, átszakítva azon az izmot. Hirtelen egy erős, szőrős alkar szorította el a nyakát, az első áldozatáé volt, aki időközben magához tért az első meglepetéséből és úgy döntött, hogy ő is beszáll a harcba. Az álarcos nő mindkét karját elszorította a szinte rajta fekvő gorillaszerű véres alak.

-          Összeroppantalak - hörögte a szemei vérbe fordultak, rőt haját vérfoltok és betondarabok borították, hallotta társa kínos szuszogását a hátuk mögül, aki időközben, az állára szorított kézzel próbálta fékezni a vért, ami az alkarján lefolyva, a piszkos aszfaltra csöpögött. A nő eközben teljesen átvette a gorilla testű légzését, a csontjai ropogtak, amitől a szakállas elbízta magát, kínlódva de gúnyosan nevetett, mit félbeszakított az feléjük zúduló újabb lövések zaja. A férfi csak pillanatra vesztette el figyelmét, mire a nő az utolsó esélyét is kihasználva a csuklójába mélyesztette hófehér hegyes fogait, amik mint a penge, úgy hasították fel a vénáit. Egy bukfenc és már a nő volt felül, pirosra rúzsozott száján végigfolyt ellensége vére, hatalmas zöld szemeit résnyire húzta, és egy éles ívű ütéssel, végképp kiütötte az alatta fekvő gorillát. A sikátort egyre több fegyver zakatolása töltötte meg. Amikor a két menekülő még épségben hagyott alak, a bár felé loholva tüzelni kezdett a verekedők irányába, a lövedékek ropogása túlharsogta a zenét. Jó néhány bandatag felismervén a helyzet súlyát, csatlakozott a többiekhez.

-          A francba – kapta fel fejét az álarcos nő, majd a felhasadt állú férfi felé loholt, aki tehetetlenül lapult a zsákutcát lezáró fal szegletébe. A kesztyűs karmos kezével, megmarkolta a pasi kettévált állát, a és megnyalva a szája szélét, és határozottan szólalt meg.

-          Mond meg a többieknek, hogy ez a hely mától az enyém, tűnjetek el a környékről!

-          He- he-he, be vagy kerítve cica – dadogott a széthasadt állú.

-          Kétlem – mosolygott rá a nő, vérpiros ajkaival.

-          Vagy nem tudod, hogy kilenc életem van – a szavaival egy időben tovább erősödött a fegyverropogás, mire ő egy óriási ugrással a falon termett, és a körmeivel megkapaszkodva sebesen mászni kezdett a tető felé. A bandatagok már a fal aljában voltak, és a golyózápor elöntötte a már kopaszon maradt téglafalat.

-          Eltűnt – jelentették ki néhányan közülük.

-          A tetőn, nézzétek meg a tetőn – nyögött fel, az egyik a földön heverők közül. Aztán az öreg sikátort körülvevő épületek, egyenként életre keltek. Ajtók csapódtak, és törtek szanaszét, üvegcsörömpölés néha egy sikoly. Aztán :

-          Nincs – Nincs –Nincs – visszhangzott, a szűk utcából. A kikötőben a bár tetején, a villódzó neonfények mögött, megjelent a nő karcsú alakja. A párkányon hason feküdt akárcsak egy gyerek, csizmás lábait le- fel lóbálta a levegőben, jobb tenyerén támasztva, finom formájú fejét. A vért már letörölte arcáról, meggypiros ajkaival játékosan brümmögöt.

-          Hát pedig, én igazán csak a motort akartam elkérni – csicseregte magának.

-          De hát, ők kezdték, és nekem kell az a motor. Ki tudna nekem nemet mondani? ! - mosolygott szélesen, a motorra nézve, ami ott állt sárga lámpák alatt elhagyatva. Mivel a banda több száz méterre, a motor után sóvárgó nőt kereste. Rátámaszkodott a rózsaszín betűkre, úgy nézte az üvegajtó előtt, álló két biztonsági őrt. Meg sem mozdultak a sikátori csetepaté láttán. Sokkal inkább a káosz, és nem pedig a rend fenntartása volt a feladatuk. A hátuk mögött a feketébe öltözött nő, a korbácsát a kezére tekerve ereszkedett le a két férfi háta mögé, hangtalanul emelte fel válluk fölé kezeit, majd mindkettőjük kulcscsontját erősen megszorítva, mindvégig az árnyékban maradt. A két hústorony mozdulatlanságából békés álomba szenderült. Egy elegáns mozdulattal az üvegnek támasztotta őket, és kiürítette a honuk alatt lévő fegyvertáskájuk tartalmát. Mikor újra a neon - fények mögött ült, vékony ujjaival végigsimogatta zsákmányait.

-          Épp elég lesz – mondta, miközben végignézett a bár előtt parkoló járgányokon és a környéken, felmérve a lehetőségeit. Leereszkedett a tetőről, és két erőteljes ugrással eltűnt a bár előtti megvilágított aszfaltrészről, majd beleolvadt a csoportosan álló motorok közé. Nem zavarta, hogy a terület nem teljesen kihalt, és szédelegnek páran, a bár előtti területen. A keresése zajai sem voltak rá hatással. Sötét alakja végigkúszott, a fémes testek között, egészen addig, amíg meg nem állt, a Harley Davidson mellett, aminek fekete tankja arra csábította, hogy végigsimítsa a kormányától, egészen a csomagtartó végéig.

-          Szuper – sziszegett, elővett a kesztyűje alól, egy hosszú drótszerű elhajlított fémet, és egy mozdulattal engedelmességre bírta a vasparipát. Egész testével ráfeküdt a motorra, és az egyik majd kétszáz méterre álló ház mellé tolta. Lassan, nagyon lassan. Az első robbanás ezután pár másodperccel később következett be. Az egyik Harley tankja hullott nagy robajjal, tüzes lángcsóváit ezerfelé kilőve, ami a magasba emelte a még megmaradt roncsot, ami egy hatalmas loccsanással a placcra csapódott. Aztán egy újabb robbanás, és egy újabb motor, és sorra mindegyik fölrepült. A tömeg kicsődült a bárból, páran őrjöngtek, le kellett fogni őket, hogy nehogy a lángok közé vessék magukat a járgányaik miatt. Amik már addigra, mindennek nevezhetőek voltak csak motornak nem. Mikor az utolsó robbanás is elhangzott, halálos csend lett. A tűz az egész parkolót beborította, hatalmas hőséget gerjesztve. Az emberek messze húzódtak. A mocskos hólé a tenger habjai közé ömlött. Jóval távolabb a nő a kesztyűs kezében lévő fegyverek csövére fújt, megnyalta a szája szélét, és megszólalt.

-          Sajnálom galambocskáim, de nem volt kedvem kergetőzni.

A tűz másik oldalán állók, hallották, ahogy a távolban felzúg, egy magányos motor.
Gotham másik városrészében, egy férfi a maszk mögül felkapta fejét, a kikötőből felvillanó erős fényre. Majd ház tetejéről a fekete mélységbe vette magát. Eltelt néhány perc ás már ott állt, lángok közepében, a kihalt kikötőben. Hang nélkül, semmitől sem zavartatva vizsgálta meg a már lerombolt parkolót, esetleges rejtőzködő nyomokra bukkanva.

6. fejezet

Mikor sötétség zuhant a tájra, a Wayne villa néma hálószobájában a fiatal Wayne kinyitotta, mélyen ülő kék szemeit. Fáradtan dörzsölte meg arcát a tenyere élével, miközben egy nagyot sóhajtott. Állán lévő sötét, napos borostájába fúrta kemény tenyerét. A verejték csapzott hajáról, és rácsurgott a hüvelykujjára. Rémálma lehetett, mert a teste annyira úszott az izzadságban, hogy sötét pizsama alsója teljesen elázott, még úgy is, hogy a takarója majdcsak a szoba végébe volt taszítva. Az ágy végére ült, és kissé meggörnyedve két kezébe temette az arcát.

-          Legalább emlékeznék – dünnyögte két tenyere mögül.

-          Mindegy – pattant fel, egy hatalmas légzéssel, hogy azonnal fekvőtámaszokat kezdjen csinálni.

Eközben az öreg komornyik, enyhe uzsonnát készített a konyhában, a nyitott ajtón keresztül, érezni lehetett, a forró kávé kiillanó zamatát, és a kalács édes illatát. Az átmelegített levegő, átjárta, a hatalmas hallt, ahol egy egész kis fát állított fel a komornyik. Wayne nem akart nagy fát, gyűlölte a karácsonyt, eszébe jutott a város szennye, a bedrogozott gyerekek, és a szülei halála. De nem akarta az öreg komornyikot megbántani azzal, hogy nem ünnepelnek, elvégre Alfrednek nem volt családja, és szerette Waynet, ezzel a fiatal férfi is tisztában volt. Sosem mondta neki az idős férfi, elvégre angol ettikettje nem engedhette, de Bruce Wayne tudta ezt, és érezte. Akkor mikor gyerekként teljesen egyedül maradt, Alfred dönthetett volna másként is, de nem tette. Mellette maradt, felnevelte, és úgy hogy sosem játszotta az apát, a parancsolót. Nem, lehetett könnyű, és ezt Bruce Wayne nagyon jól tudta, ahogy azt is, hogy vele fog maradni, bármi történjék is.

-          Készítsek esetleg, valami frissítő fürdőt uram! – kiáltott ki a nyitott konyhaajtón Alfred, ahogy meghallotta Wayne ébren létének zörejeit.

-          Köszönöm Alfred, de már lezuhanyoztam – emelte fel válaszul a hangját, a fiatal férfi az emeletről. Miközben szétkente arcán a fehér borotva habot, kialvatlan szemmel, nézett szembe önmagával a tükörben. Pár finom, húzás és már újra a selyemfiú milliárdos nézett vissza rá a tükörből. Magára kapta, fekete pulóverét, hátra túrta kócos haját, és elegánsan lekocogott a lépcsőn.

-          Felszolgáljam a nagy ebédlőben az uzsonnát Uram? – kiáltott újra Alfred, miközben kinyitotta az üvegezett konyhai, gardróbot, hogy bal tenyerével ösztönösen kiemelje a tálcát, amire feltálalja az ennivalót.

-          Nem itt is megfelel, az étkezés, a konyhában. Köszönöm. – hallotta meg, a háta mögül Wayne mély hangját. – mire kissé meglepetten, de némán helyezte el az ennivalót, az asztalon.

-          Ön nem eszik, Alfred? – nézett rá Wayne finoman ráncolva a homlokát, nem lehetett nem észre venni, hogy parancsnak szánja.

-          Khm. Ha óhajtja, Uram – ült le, kötényesen, és kihúzott nyakkal, az ősz komornyik, mosolyt csalva ezzel, a ház urának arcára.

-          Hány óra van?

-          Délután fél öt, Uram. – hajtotta le kissé a fejét Alfred. Miközben elegánsan kettévágta vékony késével, a tányérján heverő egyik fonott kalácsot.

-          Nem ébresztett fel! – merevítette meg, amúgy is csontos arcát a fiatal férfi.

-          Karácsony van, Uram, és meglehetősen fáradtnak tűnt, de elnézését kérem - Wayne szemében meglehetősen hamiskás fény csillant meg, miközben belekortyolt kávéscsészéjébe.

-          Nos fáradt is voltam – helyeselt a fiatal férfi, éreztetve, hogy ezt a témát itt akarja lezárni.

-          Kivittem a karácsonyi koszorúkat délután, a felmenői sírjához – jelentette ki, a komornyik, miközben érezte, hogy rendkívül kemény csend ül közéjük. Wayne csak némán nézett rá, összeszorította amúgy is keskeny szája szélét.

-          De gondoltam, szeretne mécsest gyújtani, úgy hogy azokat engedelmével, hazahoztam, és előkészítettem.

-          Köszönöm.

-          Van még valami Alfred? – Kérdezte Wayne, mert meglehetősen nyugtalanította a komornyik viselkedése. Látta, hogy valamit el akar mondani, de nem egészen tudja, hogyan kezdjen bele.

-          Nem tudom, hogy elmondjam – e önnek uram.

-          Mit? – tette le a kávéscsészéjét, az ifjú férfi, miközben egyre feszültebb arcot öltött.

-          Valaki járt a síroknál Uram.

-          Járt? – ingatta meg, kétkedve a fejét a fiatal férfi, kimeresztve nagy kék szemeit.

-          Hát lehet, valaki a felsőbb körökből – rángatta meg kissé, két vállát, látványosan tanácstalanul lehorgasztva a szája két csücskét.

-          Az nem lehet, Uram! Mert nem hoztak, magukkal semmit, csupán a mécseseket állították fel, amit az éjszakai vihar sodort szerte szét. Ha valaki a felsőbb körökből lett volna, bizonyosan nagyon drága koszorút hozott volna. De én egyik síron sem találtam, csak a tegnapi koszorúkat.

-          Ez érdekes - tűnődött el, Wayne – mindenesetre – szólalt meg, egy hosszabb szünet után – kivisszük a mécseseket, és aztán megnézzük, hogy mit is hagytak maguk után, azok a titokzatos látogatók – aztán megvajazta kalácsát, és farkaséhséggel jó nagyot harapott bele. Miközben a komornyik elégedetten nyugtázta szeretett gazdájának jó étvágyát.

Később a telihold fényénél gyújtott a két férfi mécsest, a családi temetőben. A fiú újra gyerekes tekintettel állt a szülei sírjánál, ahogy felsercent a gyufa fénye, erős ujjai között, és életre keltette a kanócokat, hogy kicsi fényeik táncoljanak a sötétben. Az évek alatt férfivá érett, de a lelke megrekedt, abban az őszi éjszakában érzett keserűségben, és ezt ilyenkor érezte, de nagyon. Percekig, és némán álltak, a sírok felett, a komornyik és az úr, miközben a gyertyák fénye, játékot varázsolt az arcukra. Mindketten fájdalmat éreztek, Wayne az ürességet, amit a szülei halála hagyott a lelkében. Alfred pedig, a sok keserűséget, amit a felnövő fiatal gazdája arcán látott, azt alakította fájdalommá. Mikor a mécsesek már majdnem csonkig égtek, Wayne leguggolt és lehúzva fekete bőr kesztyűjét, a havas talajt kezdte tapogatni, remélve, hogy a napközbeni fagy megőrizte kíváncsisága számára a látogatók nyomait. Szerencséje volt, a lábnyomok, a napközbeni enyhe olvadásnak, és a későbbi kemény fagynak köszönhetően, szinte eredeti állapotban maradtak meg.

-          Nos – törte meg a csendet – a lábnyomok mérete alapján, vagy két meglehetősen kis termetű férfi járt itt, vagy két nő. Az egyikük jóval súlyosabb, mint a másik, mert sokkal mélyebb a lábnyoma, ő rendezte a helyükre a mécseseket, itt apámék sírja előtt. – mutatott le a szülei sírja felé Wayne, mintegy tájékoztatás jellegűen, az öreg komornyiknak. Aki meresztgette már vénülő nagy szemeit, hogy lássa miről is beszél, vászonkabátos gazdája.

-          Látja, Alfred! - kuporodott a sír elé, két – három lépésnyire, kezével körözve a lábnyomok felett, miközben az öreg férfi a keze fölé világított, hosszú szárú elemlámpájával – a másik nő, meg eközben valószínűleg fölötte állt.

-          Ó! Értem! Uram. És ezt a mind a lábnyomokból következtette ki! – csodálkozott Alfred, kissé cinikus arckifejezéssel, mire Wayne végigsimította elegáns meleg kabátját, mintha cseppet zavarba esett volna, és felállt.

-          Azt hiszem, mehetünk – motyogta kicsit határozatlanul, a fiatal férfi, miközben újra ránézett a sírokra.

-          Hogy mondja? – kérdezett vissza az idősebb.

-          Mehetünk! – Ismételte Wayne erélyesebben, hiába Alfred a korának előre haladtával, kezdett egy kicsit nagyot hallani.

-          Értem Uram. Persze mehetünk – válaszolt a komornyik, miközben öregesen döcögni kezdett urának nyomában, az égő elemlámpával, a koromsötét temetőben.

-          Megkérdezhetem, Uram, ma is távol óhajtja tölteni az éjszakát? – pillantott fel oldalról Waynre, széles karimájú meleg kalapja alól.

-          Nem, nem egész éjjel! - fordult vissza, már a kapuból felé Wayne.

-          Megjegyzem Uram, Gordon kapitány és csapata is vigyáz a rendre az éjjel, ha nagy szükség van önre, felküldi a jelet.

-          Ne feledje, még mindig gyilkos vagyok, a nagyközönség számára.

-          Hm – mosolyogta el magát, Wayne szeme közé a komornyik - nem hiszem, hogy ez Gordon felügyelőt megállítaná, ha bajban lenne a város.

-          Gondolja Alfred? – szívta be mélyen, a fagyos levegőt kihúzva magát Bruce Wayne, miközben felnézett, a csillagokkal teli égboltra, amit a város gyárai elárasztottak szennyes füstjükkel.

-          Biztos vagyok benne – kacsintott rá az öreg komornyik.

-          Ki tudja, elvégre karácsony van.

-          Az van uram. Az – mondta Alfred miközben, bekászálódott a Roys sofőrülésére.

-          Óhajtja, hogy siessek? – kérdezte a tükörbe pillantva.

-          Nem, nem szükséges – dőlt el a hátsó ülésen Wayne. Fáradtnak érezte magát. Rémálmok gyötörték ha aludt, így nem csak éjjeleken át harcolt, de alvás közben is. Tudta, hogy Alfred figyeli a tükörből, megszokta már. Az öreg férfi próbálta óvni őt, de a saját rémképeitől még ő sem tudta megvédeni.

-          Talán, beszélnie kellene valakivel, azokról az álmokról, Uram.

-          Hogyan Alfred? – lepődött meg.

-          A délután nagy részét, végig kiabálta vagy épp értelmetlenül motyogta, miközben aludt, megjegyzem eléggé ijesztő volt közben. Nem tudtam, hogy fel merjem – e kelteni.

-          Nem emlékszem – támasztotta ujját az ajkainak a fiatal férfi, miközben megpróbált, az álmaira visszaemlékezni – Hogyan beszéljek olyasvalamiről bárkinek is, amire magam sem emlékszem.

-          Hetek óta, így alszik, és bevallom Uram, kezdek aggódni – nézett rá, kissé magának is helyeslő arccal, az öreg komornyik.

-          Csak álmok, Alfred, Csak álmok –sóhajtott Wayne, miközben rákanyarodtak a major előtti kocsibejáróra.

Odabent a mahagóni borítású hallban Wayne, lehuppant, egy kényelmes fotelba. Átnézte a több hetes sajtót, és szorgalmasan jegyzetelt. Hallani lehetett, ahogy serceg a ceruzája, a vastag lapok fölött, meg –megállva időnként, gondolkozva hátradőlt. Alfred eközben felkapcsolta a karácsonyi izzókat, amik megvilágították őszülő halántékát.

-          Holnap szeretnék elmenni, az ételosztásra, ezért kérem, keltsen fel hamarabb.

-          Természetesen Uram. Előkészítsem a ruháját.

-          Még korai lenne.

-          Én arra a másik ruhára gondoltam.

-          Igen. Úgy gondolom ártani, nem árt.

-          Önnek Uram, vagy a városnak? – kérdezett költőien, vissza a komornyik, mire fotelban ülő háziúr csak, szélesen elmosolyogta magát.

-          Mit gondol Uram. Ki lesz az új főügyész?

-          Hát remélem, nem Gothami lesz.

-          Nem bízik az ügyészségben Uram?

-          Sajnos a városi ügyészeknek túl sok a veszteni valója, és félnek Harvey óta. Zsarolhatóak.

-          Ebben biztos Uram? – a válasz csak egy jegesen metsző, nyílt tekintet volt.

-          Értem – jegyezte meg szűkösen Alfred. Tudta Wayne a város minden rezdülését figyeli.

-          Nem fogom engedni, hogy a bűnözés átvegye az ügyészség felett a hatalmat, nem lesz több kenőpénz, és zsarolás.

-          Ezt magamtól is gondoltam, Uram – mondta a komornyik, miközben eltűnt a könyvtárszoba ajtajában. A háziúr csak némán utána nézett, egy alkalmazott, aki csak a dolgát végzi, mégis többet tesz annál. Többet mond a hallgatásaival, mintha egész éjjel csak szóval tartotta volna. Alfred Pennyworth élhetett volna más életet is. De ő ezt választotta. Wayne sosem tudta megérteni miért, de hálával tartozott neki, talán többel is. Töprengett hosszan, ahogyan évek alatt annyiszor, maga is meglepődött mikor azon kapta magát, hogy az önzetlenségről nem csak Alfred jutott az eszébe. A tegnap esti táncra gondolt, a lányra, akinek olyan őszinte együttérzés csillogott a szemében az apja iránt. Annyira közel érezte magához, de nem akart erre gondolni, nem tehette. Félt ettől az érzéstől. Mit adhatna ő annak a nőnek. Amit annak idején Rachelnek? Ezt még egyszer nem engedhette meg magának. Nem akarta közel engedni magához, ha a közelében van az csak veszélyt jelent a lány számára.

-          De… - szakadt fel egy fájdalmas sóhaj, valahonnan a torka mélyéről aztán  csak szélesen megcsóválta a fejét, és kitekintett az éjszakába.