5. Fejezet

Martha már legalább, egy órája nézte lányát, aki összegömbölyödve aludt az ágyon, még a takarót sem húzta magára, az asszony tette meg helyette, ahogy sok-sok éven át. Még soha sem látta mosolyogni álmában, de most a lány kipirultan mosolygott, a kispárnát magához ölelve. Az asszony hagyta, hagy aludjon a lánya, halkan átsétált az apró ebédlő részbe, és asztalnál leülve, a gothami újságokba merült.

-          Mi lett veled, Gotham? – sóhajtott fel félhangosan. Tudat alatt érezte, hogy Caroline felébredt, meghallotta a fülkében megcsobbanó zuhanyt, ezét nem érte meglepetésként mikor a lány hátulról, átölelte a nyakát.

-          Jó reggelt, mami! – csókolta arcon Caroline

-          Neked is, kincsem – biccentett, a vele szemben, nagy lendülettel leülő lányra. Némán és rutinosan kezdtek el egymás mellet reggelizni, ahogy éveken át tették. Caroline a jó néhány napos újságokat böngészte, Martha pedig az ő arcát. Kihívó csend ült le közéjük, amit végül az asszony tört meg

-          Tudtál beszélni Mr. Waynenel? – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal.

-          Anya. Thomas Wayne évekkel ezelőtt meghalt – nézett rá a lány szomorú őszinte tekintettel.

-          Az lehetetlen – rázta meg a fejét az asszony.

-          Nem lehet halott. Nem halhatott meg! Caroline, valaki hazudott neked - Az asszony kétségbeesetten próbált kapaszkodni, az újságokban az éjjel olvasott hírekre, hátha olvasta valahol Thomas Wayne nevét, de érezte, nem olvasta. Még pedig egy milliárdos, mint Wayne állandó céltáblája volt a lapoknak, hogy ilyen sokáig ne írjanak róla elképzelhetetlen volt.

-          Anya! – guggolt le elé a lány és megszorította a kezét – A fia mondta ezt. Azt mondta, az apja tizenhét éve halott.

-          A fia? Úgy érted Bruce Wayne?- kérdezett vissza, félig magához térve az asszony.

-          Igen, Bruce Wayne – engedte el a kezét Caroline.

-          És Martha? Martha Wayne? Mi van Martha Waynenel? - kérdezett tovább az asszony, már –már megrögzötten.

-          Nem tudom, nem beszéltünk róla. Csak annyit mondott, hogy ő az egyetlen Wayne a városban.

-          Anya nézd - sóhajtott fel a lány – nem tudom, hogy mi történt velük, de kiderítem, addig úgy sem tágítok. De segítened kell –próbálta kimozdítani anyját a kétségbeesésből a lány – Martha tágra nyílt szemmel nézett fel rá.

-          Hogyan? – suttogta rekedten

-          Tudni akarok mindent a szüleimről, és Wayneékről. Hogyan éltek, mit csináltak? Családtagokról, Barátokról, üzleti és magánéleti ellenségekről. Mindent. Tisztán akarom látni az ügyet.

-          Jó barátok voltak, Thomas Wayne és az apád, és persze Lucius Fox. Sokat tettek a városért. A felső tízezerhez tartoztak, apád volt Gotham kerületi ügyésze. A bátyja Alexander nem igazán értékelte ezt. Nagyanyád Wilhelmina pedig az apádat imádta, a nagyapáddal ellentétben. Alex úrfi, vezette a családi vállalkozást az öreg Henryvel, apádat csak az igazságszolgáltatás érdekelte. Akkor különbözött a családdal mikor édesanyáddal megismerkedet, Jazzmin ugyanis énekesként dolgozott a Gothami színháznál.

-          Ki az a Lucius Fox? – kérdezte a lány.

-          Hát egy jópofa fickó, mindig holmi érdekes kütyükkel foglalkozott, ő volt a vasútépítést vezető főmérnök, Wayne cégénél. Nem igazán tudom mi történt vele a szüleid halála óta.

-          Hát itt az ideje, hogy a sok rejtélynek utána járjak.

-          Látni akarom, hogy hol éltek a szüleim, és Thomas Wayne, a Swhartzok, látni akarom a városi vasutat, mindent tudni akarok, mindent kik élnek a régiek közül – jelentette ki határozottan, a fiatal nő.

-          Huszonnégy év után talán épp itt az ideje –sóhajtott fel az asszony

-          Akkor induljuk a városnézésre. Caroline? – kérdezett vissza Martha mikor látta, hogy a lánya mélyen gondolataiba süllyedt.

-          Persze, épp itt az ideje – jelentette ki a nő, miközben maga is meglepődött, hát mégis újra találkozni fog Bruce Waynnel, megrémítette a tudat, hogy mennyire is várja, hogy viszont lássa a férfit.

Alfred megrögzötten nézett be Bruce Wayne hálószobájának az ajtaján. Majd száz százalékot adott arra, hogy a fiatal Waynet nem találja, majd az ágyában, és újra ki kell kutyagolnia ura után a kikötőbe. De ezuttal tévedett. A fiatal férfi félmeztelenül, hason fekve karjait kitárva aludt, hatalmas ágyában. A haja még csapzott volt, a gyorsan megejtett zuhanyozástól. Ebből komornyik tudta, hogy épp csak pár perce aludhatott el. Tálcáján gőzölgött a kávé, és a pirítós, amire az alvó Wayne, nyelt egy nagyot álmában. Az öreg komornyik önkényesen úgy döntött, nem ébreszti fel. Ennyi karácsonyi ajándék Bruce Waynek is jár, hogy kialudhassa magát. Bár valószínű dühös lesz, öreg komornyikjára, de Alfred bevállalta a finom dorgálást. Mikor észrevette, hogy az alvó ember automatikusan ébredezni kezd a kávé illatára, méltóságteljes és halk léptekkel kisétált a hálószobából, és finoman becsukta maga mögött az ajtót. Ahogy végigment az oszlopok között a folyosón, meghallotta az építkezés zajait. A munkások épp a déli fal renoválását kezdték meg. A milliomos háromszor annyi bért fizetett nekik, hogy az ünnepnapokon is dolgozzanak, minél hamarabb rendbe akarta hozatni, amit a tűzvész lerombolt. Szépen is haladtak, a külső munkálatok. Már csak a déli szárnyat kellett rendbe hozni. Wayne pedig a biztonság kedvéért hazaköltözött. Az építkezést vezető nagy tiltakozására. A munkások nem szerették, ha felügyelték őket, de Waynek vigyáznia kellett, hogy ne fedezzék fel, szárny alatti barlangrendszert, ami egy másik lénynek nyújtott menedéket.

-          Még felébresztik! – mordult fel Alfred, miközben csendre lett figyelmes, mikor kinézett érdeklődve az ablakon, egy fekete sportautót látott az elkészült bejárón állni. A mozdulatlansága, ami már-már ijesztően hatott, kelthette fel a munkások figyelmét. Hosszú percekig nézett szembe a villával, anélkül, hogy bárki is mozdult volna, a benne ülő két alak közül. Alfred aztán úgy döntött, szemtelen brit kíváncsiságától hajtva, hogy kabátját felvéve üdvözli az autó utasait. Esetleg beinvitálja őket egy forró teára, ebben a farkas - ordító hidegben. De miután lekocogott a lépcsőn és kinyitotta a robosztus mahagóni ajtót, az autó eltűnt.

-          Ez tehát Wayne major- nézett a kastélyszerű épületre Caroline a kocsi kormánya fölül, szőke haja feszesen össze volt fonva, nyomta a háta közepét, ahogy hátra dőlt az ülésen. A villa látványa teljesen lenyűgözte, még így félkész állapotban is. A hatalmas ezerszemű ablakok, az oszlopos díszítésű falon, kíváncsian pislogtak vissza a látogatókra.

-          A déli szárny hiányzik – fakadt ki Martha – nem értem, miért bontották le!

-          Nem a mi dolgunk, mindenesetre így is eléggé ambiciózus látvány- állapította meg a mellette ülő fiatal nő.

-          A déli szárny mellet volt egy kert, nagy üvegházzal, ami a villa mögé is elhúzódott. Mrs. Wayne szeretett kertészkedni. Ha azon a dombon túlmegyünk, találunk egy kis temetőt régi, de nagyon szép sírokkal, amiről rálátni a villára. Az a Wayne család temetője.

-          A holtak óvják az élők sorsát, mert már istenek ők, kik a Stixen átkelve a csillagokba utaztak – jelentette ki a fiatal lány, mire az asszonynak elakadt a lélegzete.

-          Nem szeretem, ha ilyeneket beszélsz – szólalt meg határozottan. Azt hittem ennek vége szakadt, a rangersekkel és Nicolasszal.

-          Ő a részem anya. Nicolas pedig rossz döntés volt – válaszként az asszony összeszűkült szemmel, és gúnyos arckifejezést öltve nézett a lányára.

-          De legalább úgy éltél, mint a hétköznapi emberek, és most, elörről akarod kezdeni!

-          Nem csak folytatni akarom, itt Gothamban – mordult vissza Caroline, miközben a lépcsősor alján megfordította az autót. Megjelenésük felkeltette a munkások figyelmét, ami nyugtalanította a lányt. Martha aggodalmaskodásáról nem is beszélve. Nem szeretet erről vitatkozni, amit tenni készült, az sokat segített neki annak idején Dallasban, akkor miért ne tenné, meg ugyanezt Gothamban is. Mert elég volt csupán félig nyitott szemmel járni, ahhoz hogy észrevegye az ide tévedt idegen, hogy a város az erkölcsi fertő közepében totyog. Épp –kéz láb hatalmi szervezet híján.

-          Gothamnak itt van a Denevér – duzzogott fel hangosan az anya.

-          Van egy olyan érzésem, hogy a város rendbehozatalához ő egyedül kevés, és ha igaz hogy ő ölte Dentet és a barátnőjét. Nem vagyok benne biztos, hogy ő használ a városnak.

-          A gazdag polgárok is segítenek, itt vannak a Waynek például.

-          Anya! Ha a Wayne család elég lenne, akkor nem lenne legalább három korház romokban, jó pár épületről nem is beszélve, és nem lenne üres a banki irodák fele. Nem lennének tele koldusokkal, és hajléktalanokkal, a kihalt utcák stb.

-          Ne hiszem, hogy pont te, te tudnál változtatni ezen – Martha szinte kiabált, nem akarta, amire a lánya készült, de tudta nem is akadályozhatja meg.

-          Egy ember nem is tud változtatni, de ha néhányan összefognak. Talán megmenthető a város – Vitájuk alatt, már jócskán elhagyták a majort, a dombra vezető útra tértek rá, mivel más út nem vezetett sehová. A leereszkedet hóködben lassan előtűnt a parkosan berendezett temető.

-          Mégis kikre gondolsz? – csapott le kíváncsian a lány szavaira az idős nő.

-          Még nem tudom, de csak kell lenni, ha másnak nem is, de egy igaz embernek legalább. Ezért van szükségem rá. Tisztán kell látnom anya. A saját múltamat, és a városét. Nem ütközhetem korlátokba.

-          Értem - suttogta beletörődve Martha.

-          Megállhatnánk egy percre? – kérdezte mikor közvetlen a temető kapuja elé érkeztek. A lány hirtelen megdöbbent, mikor meghallotta a kérdést, aztán mégis lefékezett. A temető kovácsolt - vas kapuját teljesen beszőtte a borostyán, csupán a bejárati ajtót hagyva meg. Ez előtt állt meg asszony mikor, kilépett a kocsi ajtaján. Egyedül állt a kapu előtt, csak egy ajtócsapódást hallott a háta mögül. A talpa alatt összeesett egy kicsit a hó, terebélyesebb lett, az évek alatt. Most egy régen elhessegetett gondolat lepte meg, a temetővel szemben.

-          Ha most látna, vajon megismerne –e még? – sóhajtott a kastély távolban felvillanó képe felé. Hosszú volt az a huszonnégy év, amit eltemetett, mikor elhagyta a várost. Az érzelmek csodálatosak voltak, amiket kitépett a lelkéből, hogy a helyébe anyai érzelmeket tápláljon. De a lelke mélyén, maga előtt is titokban tartva abban reménykedett, hogy talán újra látja a férfit, akit szeretett egykor, de rettegett attól, hogy magyarázat nélküli eltűnését sosem bocsátja meg. Most azonban ott állt azon a földön, amiről úgy gondolta, hogy nincs rá visszatérés. Újra át kellett gondolnia, hogy mit is akar kezdeni az életével. Caroline már felnőtt, Thomas Wayne halott, de ami a legfontosabb, hogy előbb utóbb el kell engednie majd a lányt. Carolinenak el kell majd foglalnia a társadalomban, az őt megillető helyet. Mégis csak egy bárónő, hiába is nevelte egy házvezetőnő. Büszkesége és makacssága, hiába óvta ettől a tulajdonságtól, a vérében volt. Mikor Martha megnyitotta az ajtószerű kaput, hallotta, hogy a lány kissé tétován szólal meg a háta mögött.

-          Anya várj!

-          Igen? – fordult vissza kérdően az asszony.

-          Én is megyek! - állt meg mellette fekete vászonkabátjában a lány. Martha csak elmosolyodott, igyekezett annak idején, minden érzékenységét és lágyságát belenevelni a lányba, ami most többszörösen tört benne a felszínre. Lehajtott fejű apostolokként szelték az utat a magas fákká nőtt bambuszok között. Az éjszakai vihar lecsillapodott, a nap fehérszínű selymet varázsolt a tájra, ahogy rásütött az átfagyott vastag hótakaróra. A villával szemben a kősor közepén, egy egészen új fejfa állt, fekete márványból. Az asszony menthetetlenül indult el feléje, már –már rángatta maga után, az eddig csupán sétáló Carolinét. A kő előtt melynek talpazatán kialudt mécsesek hevertek, ott cövekelt le, hogy aztán, az asszony két kezébe temesse arcát. Ha nem érzi a lány erős támaszt adó szorítását a vállán, kitört volna belőle a zokogás. Így azonban csak megtörten suttogott.

-          Istenem, miért? – Carolinét megrázta a sírkő feliratának látványa, az asszony állapota pedig könnyet csalt világoskék szemébe.

-          Ne sírj anya! Már ezen nem lehet változtatni – szorította magához anyját, miközben annak teste remegett a visszafojtott sírástól. Megkövülten állt, Thomas Wayne és felesége sírja felett. Az előző este járt fejében, Bruce Wayne arca, ahogy az apjáról beszélt. A szemei szinte meghaltak, ahogy a nőre nézett.

-          Furcsa egyszerre haltak meg - intett fejével, az írás felé.

-          Igen. Akárcsak a szüleid.

-          Ez iszonyatos. Bruce Waynet elnézve, alig harminc lehet, egészen kisgyerekként maradhatott magára. Teljesen egyedül – Caroline jól tudta mit jelent árvának lenni. A Dallasi árvák egyik fő mentora volt, látta a gyerekeken mennyire hiányzik a szülői szeretet.

-          Tíz éves volt, kicsim. Csupán három év van kettőtök között.

-          Ismerted? – lepődött meg a lány.

-          Már amennyire egy kisgyereket ismerni lehet, de azt biztosra veszem, hogy nem maradt magára, Alfred azt sosem hagyta volna – szorította ökölbe a kezét az asszony.

-          Alfred? Őt sosem említetted – nézett rá szemrehányóan Caroline. Martha elvörösödött, huszonnégy éve nem mondta ki ezt a nevet, és most megijedt attól, hogy a saját szájából hallja.

-          Hűha anya! Még sosem láttam ilyennek az arcodat – jegyezte meg a lány.

-          Nem? – dadogott válaszul az asszony – Ugyan nem számít – motyogta, és legugolva, felállította az összeborult mécseseket.

-          Olyan nagyon, nem kellene rendet raknod - fogta meg újra a vállát a lány.

-          A sírt amint látni lehet folyamatosan rendben tartják - Martha megérezve a lány kezét hátra fordult.

-          Tervezel valamit? – kérdezte, de meglátva lánya ravasz arckifejezését, tudta költői kérdést tett fel.

-          Sok itt a sötét titok, és ez engem igazán vonz. És ha egyszer Thomas Waynek igaza volt, hogy veszélyben voltunk, nem vagyok benne biztos, hogy a veszély, amire gondolt, most épp tűnt el. Egy ideig nem akarom, hogy tudják, hogy itt vagyunk.

-          Alfred jó ember, Caroline! – fordult el mérgesen Martha – Nem gondolod, hogy bármi köze lehet ahhoz, ami a szüleiddel történt.

-          Nem tudom, hogy milyen ember! Mert csak annyit tudok róla, hogy ő Alfred, és ha jól látom annyi év után is heves érzelmeket vált ki az én anyámból – ölelte magához hirtelen lány az anyját, aki szégyenlősen lesütötte a szemét.

-          Ha most hirtelen megjelenünk, nagyon megkavarhatja a dolgokat, és ki tudja milyen történéseket, indíthat el. És ami azt illeti, szeretném végre látni a szüleim házát - húzta magával Caroline, és Martha engedelmesen követe, amíg ki nem értek, a temetőből. Ugyanúgy távoztak, mint ahogy érkeztek. Jelenlétükre csupán a helyreállított mécsesek, és a lábnyomaik emlékeztették, a sírok pihenő lakosait. A lány jól tudta ezt, de nem akarta, sem egyértelműen eltitkolni, sem egyértelműen a nyilvánosságra hozni, az ittlétüket.

Néhány perc elteltével, ott álltak a lány szülői háza előtt, amit körbe vett a Wayne birtokkal határos fenyves. Igaz kis erdei lak volt, nagy téglakerítéssel körbevéve, lépcsőit betakarta az évtizedes por és a hó. Időközben feltámadt a szél, ami meg - meg nyikorgatott, egy százévesnek tűnő ósdi hintát, aminek keserves sírása áthallatszott, a téglákon túlra. A futórózsák ráfagytak a kerítésre, úgy miként a gáztűzhelyen kifut a lábas szélére a sűrű habos tej. A tetőszerkezet igazi kis kúriát fedett, még ha az idő vas foga, egy kissé meg is majszolta a házat.

-          Édesapád igazi kis játszóteret, építettet ide a ház elé, neked még a születésed előtt. Jobbra a kerítés fal oldalától pár méternyire, van egy hatalmas hinta, annak idején, egyszerre akár öt ember is elfért benne, közvetlenül mellette, egy homokozó és egy csúszda, hinta – palinta és egy pancsoló. – mesélte az asszony szinte nevetve.

-          A kicsi Wayne fiú rengeteget játszott benne, még mr. Wayne viccelt is édesapáddal, hogy a fián előre gyakorolhatja az apai kötelezettségeit. Na meg, hogy a kis Bruce nem csak a hintát fogja elkoptatni, hanem Charles Schwartz hátát is.

-          Ennyire szerette az apám? – kérdezte meglepve Caroline

-          A fiú? Nem kifejezés, rajongott érte – nevetett Marhta. Amolyan igazi kis huncut volt, apádat meg nem zavarta. Gyereknek is igazi Wayne, volt, mint hajdan Thomas Wayne, a göndör fürtjeivel. Ha csak egy kicsit is hasonlít a felmenőire akkor… - hagyta abba a mesét hirtelen, hogy vajon tényleg neki tűnik úgy, hogy a lánya a kelleténél több figyelmet szentel az ifjú Waynnek, vagy ez nem több mint puszta megérzés.

-          Akkor?

-          Akkor- mosolygott az asszony és napsütötte arcából kivillantva fehér fogait, - meglehetősen nagy hölgyrajongói tábora lehet, vagy te nem így gondolod?

-          Ezt, hogy érted – nézett rá meglepett arccal Caroline.

-          Nem én találkoztam vele tagnap éjjel. – kacsintott az asszony.

-          Igen – bólintott zavartan a lány – Magas sötéthajú, kék szemmel. Eléggé sokat hallgat.

-          Ennyi?

-          Mit akarsz tudni tulajdonképpen anya? - lóbálta meg dühösen Caroline a fejét

-          Semmit Caroline. Már semmit – Mondta nyugodtan az asszony, aztán újra mesélni kezdte, az ódon ház történetét. Miközben a lány közelebbről szemügyre vette a kaput, és a zárját képező több évtizedes lakatott. Erős megrántásának sem engedelmeskedett, valaki annak idején tudta, milyen zárat válasszon. Célja az volt, hogy az épületet teljesen elrejtse, a kíváncsi szemek elöl. De Caroline több, mint kíváncsi volt. A múltja volt előtte, amit végre érezhetett. Tapinthatott. A józanságát, amit évekig beleneveltek mégsem felejtette el, a lakatot cselben hagyva szólalt meg.

-          Meg kell tudnom kié az épület, és mi lett a sorsa anyámék halála után.

-          Talán a földhivatalban meg tudják mondani kié az épület, de várnunk kell holnap utánig, karácsony van. Ilyenkor minden hivatal zárva – rögtönzött, Martha.

-          Nem kenyerem a várakozás – suttogta lehajtott fejjel, Caroline. Még ma megtudom kié a ház.

-          A tiéd – jelentette ki Martha - Eljön az idő, amikor a tiéd lesz.

-          Igen még a héten. Nem tágítok, amíg be nem lépek az ajtaján. Itt van a múltam.

-          Mit akarsz tenni?

-          Ma éjjel, megismerem közelebbről Gothamat – mondta a lány, és keményen kihúzta magát.

-          Ha így gondolod kicsim - Csóválta meg a fejét Martha, miközben mind a ketten az autó felé vették az irányt. Évek óta nem mondta ki, ezt a mondatott, pontosabban öt évvel ezelőttig, amikor a Dallasi egyetemen öt lányt öltek meg, a jogi karon. Akkor kezdődött minden. A hatodik életben maradt, és Dallas legsikeresebb ügyésze lett, és tegnap eltűnt a Texasi városból. Most pedig a Gothami éjszaka várt rá.

-          És mi lesz, ha összefutsz, azzal a sötét alakkal? – aggodalmaskodott az asszony.

-          Hát legalább meg tudom, mégis kivel állok szemben. Elvégre csak egy különc.

-          Mi van, ha tényleg… tényleg… egy gyilkos?

- Úgy tűnt neked anya, valaha is, hogy félek a gyilkosoktól – csendesedett el a lány.

- Nem kicsim, sajnos nem – hallgatott el Martha, hiába is túl nagy falat volt neki, a fiatal nő makacssága, csak reménykedett, hogy egyszer véget érnek a hosszú féltéssel teli éjszakák - Talán ha mindenre fény derül, amit a múltban elásott Thomas Wayne, talán akkor vége lesz – sóhajtott fel, az ősz hajú nő

4. Fejezet

A kisfiú az ágy alá bújva reszketett. Fázott és félt. Hallotta, a ház szobáiból átszűrődő zajokat. Szülei a gothami jótékonysági bálra mentek, ő pedig ott volt egyedül, a teste egészen áthűlt, ahogy, padlón feküdt, az ágy alá kuporodva.
- Na végre! Meg vannak a gazdag spiné ékszerei. Nézd! A nyakamat rá, hogy gyémánt!
- Ugyan, ne lesd már annyit, a főnök tombolni fog, ha összefogdossuk a zsákmányt! A vevői nem lesznek elégedettek.

- Na ne már! Nem fogok egy olyan alaktól parázni, akit még sose láttam – mondta az ékszerekkel kezében a kövérebb szőke pasas kivicsorítva a fogsorát, miközben keményen megrágta a cigarettájának a végét. Összesen hatan voltak. Kettő odalenn a hatalmas hallban, a festményeket pakolta.

- Hé Joo! – hallatszott lentről a kiáltás - Nézzétek má, hogy gubbaszt a spiné a kanapén!

- Ne a képeket bámuld te barom! A széfet keresd! Egy óránk van – csattant fel nyilvánvalóan Joo aki egy laza mozdulattal feldöntött egy az ajtó mellé helyezett állólámpát, ami hangos csörömpöléssel robbant ripityára, még ijesztőbbé téve, a vörös falú hálószobát. A félsötétben, a rablók árnyékai járták kísértet táncukat.

- Szóval ki is a nagyfőnök? Kitől is kellene annyira félni? – szólalt meg Franki, és cigaretta csutáját rágva, hátra dőlt a sminkes tükör előtti arany keretű székben, a fejét Joo felé fordítva.

- Háááát! Azt nem tudni – válaszolt kérdésére, az ágy végében álló, bamba baltaképű pasas - mindig valami nagy fekete köpeny van rajta.

- Heh? ! Köpenybe? És ettől vagytok úgy berosálva? Fiúk. Na ne szórakozzatok velem! – röhögött elterülve a borostás a karosszékben.

- Tudod Franki, te nem láttad, mikor minden előzmény nélkül keresztül döfte, csak úgy valakinek az agyát. Én láttam! És mondhatom, nem volt valami megnyugtató látvány! – hördült vissza Joo. Így is halvány arca, még hófehérebb lett, ahogy maga előtt látta, újra azt az ominózus jelenetet.

- Úgy hogy végezzük a dolgunkat fiúk, különben… - Joo szavait félbevágva, egy halk moraj hallatszott a tető irányából, amire mind a négy férfi felfigyelt.

- Ez mi volt? – kérdezte orrhangjával a legbambább.

- Mi lenne? Csak a szél – dörrent rá érces hangjával Joo – csak nem gondoljátok, hogy ő! Mióta megölte Dentet, senki sem látta!

- Na ja! Mert aki láthatta volna, vagy bedilizett, vagy csak egyszerűen lesétált a tetőről!- horkant fel a társaság negyedik tagja, kinek széles válla egybeolvadt sötét, a mocsoktól kócos hajával. Csak a foga fehérlett ki fekete képéből. Szavai még el sem hangzottak teljesen, amikor a hallban az egyik ablaküveg eszeveszett csörömpöléssel robbant szilánkokra.

- A francba! – üvöltötte el magát Joo – mordályokat elő fiúk! – pár másodperccel korábban, az ablak közelében lévő alak elejtette kezében lévő zsákját, amikor frontálisan nekiütközött egy nehézsúlyú test és a földre teperte. Felnézni sem volt ideje, mikor érezte, hogy térdkalácsa egy kattanással törik szilánkokra. Nem volt tudatában annak, hogy üvölt, mégis kiszakadt belőle az ordítás.

- A lábam! A kúrva életbe, eltört a lábam!

- Örülj, hogy nem a nyakad törtem! – hörögte az arcába, egy fekete arc. A rabló rémülten kereste az arc szemét, de csupán valami kékesen pislogó fényt látott, a feketén tátongó szemüreg alján. A fehér fogak, a vékony szájból az arcába sziszegtek, amikor meghallotta a társa fegyverének zakatolását. A térdén ülő alak a zakatolással egy időben felemelte a kezét, és egy huzal félét kilőve egy szemvillanás alatt eltűnt. A másik férfi vakon lövöldözött a levegőbe, amíg a fekete ruhás alak a nyakába nem zuhant, az izmai görcsbe rándultak. Félájultan hevert el a padlón. Eközben Joo az időleges vezér, a másik három rablóval tüzet nyitott a sötét alakra, miközben üvöltve vágtatattak ki a hálószoba ajtaján. A lövedékek szikrázva pattantak le a lény válláról és fejéről, miközben az egész hallt sötét sejtelmes füst borította el.

- Szóródjatok szét! És kapjátok el a rohadékot! – rikácsolta Joo, a falhoz lapulva, az arca és a nyaka ázott a verejtéktől. A szeméből a levegőbe került gáz hatására patakzott a könny. Franki látta, hogy a füstben beállt csönd alatt, a belső terasz korlátjánál lefelé bámuló bambát, egy karomszerű kéz megragadja, és a mélybe rántja. Összeszorított fogakkal bőgette fegyverét a felszálló füstbe, ahonnan társai jajgatása elhalkuló félben tört fel. Mikor meghallotta, hogy a tár üresen kattan fel, a belső terasz kiugró ajtajai felé, vette az irányt. Az elsőt feltépve azon imádkozott, hogy a helység belülről zárható legyen. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor elfordította a zárban a kulcsot. A helységben koromsötét volt, és szinte élesen friss volt a levegő. A rabló leguggolt szorosan a fal mellé, és bal tenyerét szélesre tárva tapogatni kezdte, hogy hol is lehet, remélve, hogy nem csak üres puskáját használhatja fegyverként a sötét alak ellen, hanem valami fegyverként használható tárgyat is talál. Az alak, ez alatt, lenn állt a lépcső alján, lehajtott fejjel várta, hogy kitisztuljon a sötétség. Aztán felnézett. Neonként világító szemgödrei megvilágították torz fekete arcát, amikor nyugodt léptekkel felsétált az előtte üresen tátogó lépcsőn. Erős rúgással törte be a hátsó két ajtót, mire a hatalmas fekete árnyékot vető függöny mögül, a néger ugrott elő, azonnal tüzet nyitva rá. A fekete köpenyes, szemvillanás alatt tűnt el a torkolattűz elől. A kócos néger túlszaladt a hűlt helyén, és elképedt arcot vágva szólalt meg.

- Mi? – kérdése pillanatában, érezte meg a kemény bakancsot, ami akkorát rúgott a hátába, hogy a földről felemelkedve egészen a korlát végéig repült. Fájdalomtól eltorzult arccal vette tudomásul, hogy az esés erejétől egyszerre több bordája is eltört. Megpróbált a térdeire támaszkodni, miközben kínosan hördült fel. Nem küszködött sokáig, egy izmos fekete könyök hátulról tarkón ütötte. A tehetetlen test fölött, felállt az alak, köpenye az egész testét beborította. Ellépve a test fölül, a palástszerű anyag végig simította a néger testét, és a bakancsához csapódott, miután a sötét alak, a két ajtó elé állt. Pillanatig töprengett csupán…

Eközben Farnki kétségbeesve nyugtázta, hogy a fürdőszobába zárta magát.

-          Remek! Mégis mivel támadjam meg, fogkefével!

-          Mi lehet ennél rosszabb! – nyüszített, mire berobbant az ajtó. Hirtelen a fekete alak karjai közt találta magát. Az alak a nyakánál fogva emelte fel a földről a nem kis darab rozsdaszőke Frankit, hogy a szemébe nézhessen.

-          Én! – morgott egyenesen a szemébe.

-          Ne bántson! - suttogta Franki, akárcsak egy gyerek.

-          Ne? – emelte fel csupasz állát a férfi. –Ki küldött?

-          Nem tudom. Engem csak egy kocsmában szedett fel, egy ipse, egy köteg dohányt ajánlott.

-          Beszélj! – üvöltötte a köpenyes erősen megrázva.

-          Nem tudok, semmit értse meg!

-          Nem!! – nyomta a csempéhez az alak Frankit, aki ijedten meresztette ki szemét, miközben a nyakához szorított kesztyű pengéje az ütőerét súrolta, és lábai a levegőben csüngtek.

-          Ne! Ne! Mégis. Talán, tudok valamit! - kiáltotta, miközben érezte, valamelyest enyhül a szorítás a torkán –csak annyit tudok, hogy valami köpenyes csuklyás alak, még sosem láttam. És gazdag ügyfelei vannak, valami őrült, aki kedvtelésből öl. A bandatagok féltek tőle.

-          Tovább! – üvöltött rá a fekete arc, mikor elhallgatott, újra vágta a penge, a karjában csüngő áldozata nyakát.

-          Esküszöm, nem tudok többet! Ha megöl, sem tudok! ! – hörögte kétségbeesetten Franky.

-          Váááá! – üvöltötte el magát torz hangon, mire a maszkos egy mozdulattal a jéghideg csempéhez vágta. Egy krumpliszsákként huppant a toalett mellé, elég groteszk látványt nyújtva. Az álarcos elegáns fordulattal lépett ki a mosdóból, majd megállt a középső szoba zárt ajtaja előtt, mint aki habozik.

Joo a gyerekszobában volt, a tárja kishíjján teli, az ajtó felöl várta a támadást. Zsákját az ágyra hajintotta, idegességében észre se vette, hogy halk piszmogás járja át a szobát. Az ágy fölött, a gyerek lámpája pislákolt, megvilágítva a szobát, az ágy melletti asztalon, egy egész vonatállomás makettekből felállítva, a sorompója magányosan pislogott kalauz után. Mikor Joo le akarta csapni a szekrényen álló, lámpát, végignézett az ágy mögötti beépített szekrényen. A szekrény polcai tele voltak játékokkal, de azok mögül valami más is szembenézett a férfival. „ A Denevér megmentette a várost…. A Denevér újra lecsapott… Elkapta Jokert, a Denevér… „

-          Dögölj meg! - üvöltötte Joo, miközben cefetekre lőtte, az újságcikkekkel teleragasztott szekrényt. A papírdarabok konfettiként hulltak, az ágyra és Joo fejére, aki lövések zajában nem hallotta, az ágy ki- ki hallatszó szipogást, a tudatát harag, és félelem öntötte el, így azt sem vette észre, hogy egy halk csörrenéssel egy denevér alakban végződő horog áttöri az ablak sarkát. Mire észbekapott, annak kampószerű horga, a bokájába kapaszkodott, a bakancsán keresztül. A zsinór, ami a kis horoghoz volt erősítve szemvillanás alatt feszült meg, magával rántva őt is, aki őrült ordítással, tíz körmével, kezeit széttárva próbált megkapaszkodni, akár egy veszett kutya. A zsinór azonban, olyan erővel rántotta fel, hogy már üvöltve száguldott fejjel, lefelé egészen a havas bokrokig, amikor a földtől néhány centire hirtelen megállt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel: - Ezt megúsztam! –gondolta, ekkor a zsineg hirtelen visszarántotta, a gyorsaságtól pedig összemosódott az ellőtte álló villa, a gyomra pedig felfordult, mikor megállt és egy erős kéz ragadta meg a grabancát.

-          Ki küldött? ! –üvöltötte szemébe az álarcos férfi.

-          Ne ... – (mondhatom meg) – próbálta kinyögni Joo, mire az alak még egyszer meglifteztette a tető és a föld színe között, az eszeveszetten kapálózó Joot, aki harmadik fordulónál kidobta a taccsot. Mikor újra az álarcos kezében kötött ki, rimánkodni kezdett.

-          Várj! –makogott, mikor gyomrának fél tartalma a fejére folyt.

-          Beszélj! –sziszegett sötét szemgödrei mögül az álarcos.

-          Valami csuklyás figura… - nyögte miközben a köpenyes az arcához közel, húzta a remegő testét, és az arcába hörgött.

-          Ezt már tudom, mondj valami újat – nyúlt a zsinórért.

-          Oké, oké, csak ne dobj le oda! – tárta ki két kezét Joo, aki leginkább egy kapálózó Jézusra emlékezetett.

-          A fickó, valami Démonnak hívatja magát, és tiszta flúgos, az arcát és se láttam, de duplán annyit fizet, mint Maroni. Sőt védelmet biztosít Maroni átpártolt embereinek. Mindenkit maga köré gyűjt.

-          Hol van? – hörgött a maszkot viselő.

-          Nem tudom. Ne! - Joo szinte felsikoltott, mikor látta, hogy a fekete köpenyes mogorván megrántotta a zsineget.

-          Egy szállítmányt vár a jövő héten.

-          Mit? !

-          Nem tudom!

-          Nem? ! ! ! – szorította meg az álarcos Joo nyakát.

-          Csak annyit tudok - hörögte, amikor a kesztyűs kéz szorításából végre levegőhöz jutott – hogy egy Carolina nevű hajón hozzák be, és a Démon nagyon várja.

-          Tovább! – őrjöngte az álarcos.

-          Ennél többet tényleg nem tudok! – nyüszögte Joo, miközben a faggató fekete arc, néma közönybe süllyedt vele szemben.

-          Váááá – kiáltott, mikor a zsineg megugrott a testével együtt, megnyugodva lélegzett fel, mikor érezte, hogy csupán a sajgó testét és a bokáját kötik gúzsba. Aztán csak zuhant- zuhant lefelé, a saját sikolyától kisérve, mikor pár centire a betontól a zsineg lefékezte a zuhanást, és a földre csapta a hernyóként tekergőző férfit.

A kis Matthew Donovan, még mindig az ágy alatt feküdt, mióta a szoba ablaka, nagy csörömpöléssel szétrobbant, az odakint tomboló szélvihar, befújta a nagy pelyhekben hulló havat. Egyenesen a gyerek testét támadta a szél, a rátapadt fagyott hó, már- már fehér lepedőként burkolta be pizsamáját. Ahogy átfázott, már majdnem elaludt. Elsikította magát, mikor félálmában egy erős kar megragadta átfagyott pizsamáját és a magasba emelte. Nem merte kinyitni a szemét, csak kétségbeesetten rugdosott a levegőbe, hátha eltalálja a rablót. Mikor észrevette, hogy hozzá sem érnek, abbahagyta a nyüszögést, és kinyitotta a szemét. Először azt hitte, álmodik, aztán nagyra tárva mindkét szemét, elképedve szólalt meg.
- Te vagy? Tényleg te vagy?
- Jól vagy kölyök? – rakta rá az ágyra az álarcos férfi, mire a fiú megdörzsölte szemét.
- Batman! Tényleg te vagy! – mondogatta miközben a férfi ölbe, vette.
- Teljesen átfáztál – szólalt meg csendesen miközben átvitte a szülei hálószobájába az elképedt kisfiút.
- Ne aludj! – förmedt rá, mikor a kisfiú teste nehezedni kezdett, a karjaiban. Megrázta kicsit, miközben hatalmas tenyerével, dörzsölni kezdte a hátát, hogy felmelegedjen.
- Nem szabad elaludnod! – hallotta Matthew, miközben érezte, hogy körbe tekerik szülei takarójával, és azon keresztül dörzsölik a testét. Már nem fázott annyira. Nagy szemeivel csak nézte – nézte a Batmant, aki eközben, mintha magában beszélt volna.
- Maga az, Gordon? Én vagyok. Jöjjön a 36. utcába. Betörés történt, és hívjon mentőt is - a hangja rekedt volt, és nagyon mély. A kisfiú azonban egyáltalán nem félt. Nedves pizsamás kezét kinyújtotta és megfogta az alak vállát.
- No fiú ezt, vegyük le, és a nadrágodat is, csupa víz – mosolygott rá az alak – miközben a gyerek belemarkolt a vállát fedő ruhába. Pár másodperccel később a kisfiú ott kuporgott, az orráig betakarva a vastag takaróval, és úgy pislogott a denevérre. Mikor látta, hogy az kifelé fordul, megszólalt.
- Ne menj el, kérlek! – a férfi csupán a fejét fordította hátra, miközben a távolban szirénák hangja süvített fel. Majd a gyerekhez lépett, és a takaró alatt játékosan megborzolta nedves haját.
- Minden rendben lesz fiú – Matthew lehajtotta a fejét a kesztyűs kéz alatt. Mire felnézett, Batman eltűnt, csupán a hálószoba ablak előtt követe, egy sötéten kúszó árnyék. Odalenn a hallban berúgták az ajtót.
- Rendőrség! - kiáltotta el magát valaki.