8. Fejezet

Gordon, még mindig szabadságon volt, a Tv híradó előtt pipázgatott éppen. Kicsit meg is könnyebbült az utóbbi három napban. Végre nem érezte hulla fáradtnak magát, és nem az éjszaka második felében ért haza. A felesége józansága is kezdett visszatérni. Az utóbbi hónapok megrázkódtatásai kissé ingerlékennyé tették Barbarát, amit a felügyelő persze nem is csodált. Természetesen esze ágában sem volt beszélni, az éjszakai különös randevúról, még az hiányozna most, neki, hogy kitörjön a családi háború. Amikor a rommá robbantott kikötőt mutatták, dühében az asztalra csapott.

• A fene egye meg, hogy ez a nyamvadt város nem bír ki, egy éjszakát, hogy ne történjen valami!
• Drágám, mi történt? - kérdezett vissza Barbara az ajtóból. Jimmy kabátjával a kezében, arra készült, hogy visszategye a helyére. A kisfiú, még nem érte fel teljesen a fogast, így csak gyakran akasztotta fel félig ruhadarabjait, amit a szülei takarítottak el utána.
• Felrobbant, az Arkhami kikötő! – dünnyögte férje, aki nem akart különösebb részleteket közölni az asszonnyal. Alapvető elv volt kettőjük között, hogy Gordon csak keveset beszélt, a munkájával kapcsolatos dolgokról. Egyrészt a szabályzat tiltotta, másrészt annyira sok időt vett el a családjától a munkája, hogy nem akarta elvenni ezt a kevés időt kettőjüktől. Barbara Gordon odament az asztalhoz, a férje vállának dűlt, és beletúrt annak vörösesbarna hajába. Jó hangulatban volt, így mikor a férfi átölelte a derekát, még jobban hozzádörzsölődött.
• Nahát! – nevetett – Talán, ami sötét családi barátunk, megorrolt az ottaniakra, és jól ellátta a bajukat – azóta, az esett óta, mikor a fiuk élete egy hajszálon függött, az asszony jobban viselte, férje különös ismerősét. Néha már – már családtagnak érezte a hallgatag sötét ruhást. Hálát érzett iránta, pedig konzervatívizmusa családi generációk óta elkísérte.
• Nem, nem hiszem, hogy ő volt! – hangzott a rövid válasz.
• -  Mindenesetre furcsa, nagyon furcsa.
• Még is mi? – Gordon válasza, csupán egy felhúzott nyílt tekintett volt felesége barna szemeibe nézve. Amiből tudta az asszony, hogy a többi kommentár a férje munkájának a része. Így csak némán összeszedte a tányérokat, finoman a férjére kacsintva. Mikor az éjszakai mosatlan csészék akadtak a keze közé, előbb szótlanul tovább mosogatott, majd egy röpke tétovázást követően megszólalt.
• Mond drágám, te mostanság két csészéből iszol egyszerre?
• Hmmm? – hangzott a tétova válasz, mintha a férje túlzottan elmerült volna a Tv nézésben, igazán igyekezett úgy tenni mintha, nem is hallaná, a ravasz kérdést, mire Barbara, merészen eléparancsolta, egy kistányérban a megmaradt vaníliás karikákat. Gordon megdöbbenve, nézett fel rá.
• Egy kis süteménnyel is megkínálhattad volna!
• Félre beszélsz, miről beszélsz egyáltalán? - mordult fel a férfi.
• Róla! – nézett rá az asszony olyan pillantással, hogy úgy érezte, borotvapengéket csúsztatnak le a torkán.
• Nem járt itt, és nem vitatkozok! – egyre feszültebb lett a hangulat, kettőjük között, a nő imádta a férfit, de gyűlölte a hallgatását. Érezte a titkokat, de felvállalta mikor hozzá ment. Akkor még Gordon utcai rendőr volt, és udvarias, nagyon udvarias.
• Apa! - robbant, be fiuk a 7 éves Jimmy a konyhába, belefúrta gyorsan szöszke fejét az apja vállába, majd anyjához futott, és átkarolta pizsamás karjaival, anyja kissé széles csípőjét, aki játékosan beletúrt kócos kobakjába.
• Felöltözni kis csibész, kész hideg van, még idebenn is. Aztán reggeli, úgyhogy igyekezz – kiáltotta, a már lépcsőn felfelé vágtató gyerek után.
• Csendben fiatalúr, a húgod még alszik, - szólt utána az apja is. Amikor megszólalt a csengő.
• Kinyitom! - kiáltotta Jimmy, és mielőtt az anyja az ajtófélfához ért volna, a bejárati ajtóhoz száguldott.
• Ööö…Csókolom… - nézett pizsamásan szembe, az ajtóban álló fiatal nővel. Kissé elpirult, amikor az, fehér fogaival szélesen rámosolygott.
• Szia! te biztos Jim Gordon vagy, a nevem Caroline és a városi ügyészségről jöttem, ha jól sejtem, az édesapád az, akit keresek – húzta fel játékosan a fél szemöldökét, ami még barátságosabbá tette fiatal arcát.
• Ööö … apa! –dadogott feltűnő zavarában a fiú, egy néni keres.
• Nahát! – hajolt ki a folyosóra, démonian vörös hajzuhatagjával Barbara Gordon, és önkéntelenül is szembe nézett így, a fiával szemben álló, szőke nővel.
• Jó napot! Caroline Mendez vagyok – lépett be határozott mozdulattal a nő a folyosóra, finoman maga előtt sodorva Jimmyt - Gotham új városi főügyésze vagyok, James Gordon felügyelővel kellene beszélnem – Az asszony legszívesebben, a világ végére küldte volna a nőt. Kicsit olyan érzése volt, mintha a nő a családjába tolakodott volna, de annak óriási lendülete, egyszerűen lehengerelte. Mielőtt egyáltalán tudatosult, volna benne az egész szituáció, a fiatal nő erőteljesen megrázta kezét, és az átfagyott vékony újak térítették magához.
• Ő… Barbara Gordon, Jimmy azonnal menj fel a szobádba, és öltözz fel, és lehetőleg ne ébreszd még fel a húgodat! – vezette le zavarát finoman fián, aki egy kicsit lehajtva fejét, felmasírozott szobájába.
• Jöjjön be Mrs. Mendez - állt meg férje a háta mögött, miközben bajsza alatt erősen majszolta pipája szárát, és a felesége tudta jól, hogy ez mit jelent.
• Ms. Mendez – rázta meg keményen a nő, mintegy helyesbítvén a férfi karját.
• Megkínálhatom valamivel? – kérdezte az asszony, rámeredve a szőke nőre. Szinte még gyerek, te jó ég, mit akar egy ennyire fiatal lány Gothamban. Pláne, mint ügyész.
• Nem. Köszönöm, nagyon sietek - ült le vendégük, közömbösen véve, Gordon vizsgálódó tekintetét.
• Csak szeretném közölni, hogy az ügyészségen én vettem át, Harvey Dent helyét -A rendőr nem válaszolt semmit, csak meredt a nőre. Hirtelen görcsös nevethetnékje támadt, ami hirtelen dühbe, és ingerült makacsságba fordult át.
• Nézze, hölgyem, én igazán nem akarom megsérteni, de tudja mi történt Denttel?
• Mondjuk úgy, hogy a hivatalos verziót tudom – mosolygott cinikusan szélesen a lány egyenesen Gordon szemébe nézve
• De én nem vagyok az a típusú ember, aki csupán egy verzióval elégszik meg –a kapitány egy pillanatra, úgy érzete, mintha a fiatal nő, teljesen átlátott volna az agyán.
• Ön még csak, már megbocsásson, csak egy kislány, és ez Gotham. Itt igazán nem könnyű a törvényt fenntartani.
• Nos kapitány, ha koromtól eltekintene, azt igazán nem venném zokon. A polgármesterrel, és az ügyészségen dolgozókkal már beszéltem, és nekem adták, ezt a feladatot. Nyílván nyomos okuk lehetet rá. Nem gondolja?
• Remélem, nem tévedtek - fintorogta el magát a felügyelő - Viszont, figyelembe kéne vennie, hogy épp nincs főügyész a városban. Kényszerhelyzetben vagyunk.
• Már van.
• Mellesleg azért jöttem, hogy közöljem mától figyelem a rendőrséget, úgy hallottam elég nagy a káosz, vagy hogy úgy fejezzem ki magam a korrupció. Rendet akarok ebben a városban, szeretném, ha segítene, de ha nem teszi, ne álljon az utamba! –itt a nő felállt, kihúzta magát, majd rátámaszkodott az asztalra, úgy hogy erőteljesen a kapitány szemébe nézett.
• Ha valaki pedig jelmezbált játszik ebben a városban, az nem érdekel. Egészen addig, míg nem zavarja az én köreimet. De meg fogom tudni, hogy pontosan is mi ez a káosz, és azt is, hogy hogyan irtsam ki – a férfi teljesen meghőkölt a vele szemben álló nő határozottságán. Érezte, hogy a nő makacssága, már most valami tájékozottságot jelent. És ez bevándorlóként elismerésre adott okot. Mindenre gondolt, amikor az ajtóban meglátta, csak arra nem, hogy törékenysége ekkora határozottságot rejt. Hallgatott, elkezdte érdekelni az előtte álló, ember. Ritkán látott ennyire erős akaratú embert, és a lány egyenesen Dentre emlékeztette. A lelke mélyén kissé aggódni is kezdett.
• Elnézést – ült vissza a nő, vele szemben a székre, miközben újra szélesen és barátságosan mosolygott – de nem szeretem, ha gyerekként bánnak velem, hiszen már rég nem vagyok az. Ma reggel, mikor munkába léptem, átnéztem, hogy úgy mondjam Harvey Dent, néhány feljegyzését, ami azt jelzi, hogy a városban a hatóságoknál, nem minden stimmel. Arról a jelmezes pasasról nem is beszélve. Adjon nekem, pár napot, hogy tisztán lássam a helyzetet, tudnom kell, mi folyik a városban – Gordon meglepődött, leginkább a tudatalattija, nőies rábeszélést várt, de mégsem azt kapott, a nő szavai határozottan csengtek, kék tekintetét pedig el sem vette a vele szemben ülő férfi arcáról.
• Miért pont engem keresett meg?
• Nos, elvégre ön a rendőrkapitány, mellékesen érdekes szituációk lengik körül – állt fel a karcsú nő az asztalról, miközben a vállára omlott, derékig érő fürtős haja, automatikusan kissé összehúzta hosszú fekete kabátját, határozottan jelezvén, hogy egyértelműen indulni készül.
• Tudja – vett egy nagy levegőt végül – ha valakit ennyire furcsa körülmények vesznek körül, nos vagy maga a probléma oka, vagy a megoldása – a férfi ösztönösen állt, fel, amikor látta, hogy a város vadi új ügyésze az ajtó felé fordul. Leginkább csak loholt utána, sem mint, hogy kísérte volna. Amikor a nő, átlépte a küszöböt nyíltan erőteljes mozdulattal fordult hátra
• Ajánlom, hogy ne ellenségek legyünk – Gordon úgy érezte, mintha több száz tűt szúrtak volna az arcába. Amikor a nő kocsiba szállt, erőteljesen megráncolta, vastag keretes szemüvege fölött a homlokát. Kialudt pipáját erőteljesen, majszolta. Ekkora hatást nem gyakorolt rá nő, a felesége óta. Ebben a percben nem tudta, ugyan utálja -e a nőt, vagy tisztelje. De azt tudta, az első név, aminek másnap az irodájában utána fog nézni a Caroline Mendez lesz.

Caroline, felnézett a felhőkarcolókra, amik többszörösen megtörve vetítették, a fényt vissza a napszemüvege mögé. Fáradtan nyelt egy nagyot. Már dél körül járt. Az egész délelőtt, Bruce Waynet kereste, sikertelenül. Reményt vesztve nézet az előtte álló iroda házra. Már régen rájött, hogy Martha nem túlzott a Wayne vagyon nagyságát illetően. Viszont azt egyáltalán nem értette, hogy az ő háza, hogyan került Bruce Wayne tulajdonába, az egyelőre még rejtély volt számára, egyelőre. Nem adta fel a férfi keresését, még akkor sem, ha ez volt a hatodik hely ahol esély volt rá, hogy megtalálja. Az útjába esett, két szálloda, egy elegáns jacht, két ominózus étterem, Wayne azonban sehol sem volt, mintha csak elnyelte volna a várost behálózó hajnali szmog. Kesernyés szájízt érzett, mikor rádöbbent, hogy a gazdagság, amit a szeme előtt látott, kísértetiesen emlékeztette, az élete egykori szereplőjére Nicolas Falconira. Megőrjítette a De ja vu érzés, nem tudta örüljön –e neki, vagy viszolyogjon tőle. A hideg is kirázta mikor, belépett az irodájába, és meglátta Harvey Dent hagyatékát. Egy idegen embernek a lelkébe látott bele, akit sosem ismert, és már nem is ismerhetett meg. Látta, hogy elődje tömérdek mennyiségű munkát végzet, és hagyott hátra. Arról nem is beszélve, hogy Hill, a város polgármestere szinte áradozott az egykori főügyészről, amiből, a fiatal lány arra következtetett, hogy nem lesz könnyű dolga. Ez volt az egyetlen, ami nem hasonlított Dallasra, egy vad idegen, akinek a hagyatékát, méltó módon kellett képviselje. De a fiatal nő, nem volt az a típus, aki könnyen feladta. Helyesbítve, még sosem adott fel, eddig semmit. Ami alól csak a Karácsony előtti nap volt, a kivétel. A város rendőr parancsnokának a viselkedése, pedig kellőképpen feldühítette ahhoz, hogy bizonyítási kényszere legyen. Nem volt kétsége afelől, hogy a férfi csupán egy tapasztalatlan csitrit lát benne, és miközben arra gondolt, hogy milyen döbbent arcot vág majd a középkorú férfi, mikor kideríti milyen hivatalos múlttal, rendelkezik ez a „kislány”. Az arcát félig eltakaró sál mögött, kéjesen elmosolyodott. Nem törődött azzal, hogy végtagjai szinte lefagytak, az egész délelőttöt magába foglaló, tétova keresés közben. Óriási lendülettel libbent be, lengőajtón, nem kicsit felkeltve, a portás, és az ajtóban álló biztonsági őrök figyelmét. Az ominózus és felettébb kiborgikus belső tér sem lepte meg. Eleget látott már ilyet Dallasban, és volt már annyi tapasztalata, hogy ha a valódi célját nyíltan felfedi, a kutyába sem veszik. Legalább is a döbbent tekintetetekből, és a titkoltan kihívó férfias pillantásokból, tudta milyen cselhez kell folyamodnia.

• Hát igen, mire is jó, ha egy nőt, nagy kék szemekkel, és napszőke hajjal áld meg a genetika - gondolta, miközben kihúzta a kabátjából a meleg sálat, és kigombolta kabátját. A ruha engedelmeskedett, finoman szétnyílt, és láttatni engedte, a mély dekoltázsú fehér blúzt, és a skót kockás vastag, de rendkivül keskeny derekú szoknyát. A recepció éhes tekintettel nézte, ahogy egy kirívó mozdulattal kiengedte egyszerűen összetűzött haját, és sötét szemüvegét, pedig fekete válltáskájába csúsztatta. Halványrózsaszínre festett ajakait, finom mosolyra húzta, miközben már –már leküzdhetetlen undort érzett a saját viselkedése miatt. Finoman ringó csipővel a recepciós pulthoz ment.
• Helló – mondta, a hatalmasat nyelő, férfinak.
• Tudja, állás interjúra jönnék.
• Igen?
• Egy ismerősöm ajánlott, a nagyfőnöknek, csak, jaj én buta elfelejtettem a nevét. Annyit mondta, hogy csak rá hivatkozzam, és már fogadnak is.
• Értem. Azt hiszem, talán Lucius Foxra gondol.
• Oh tényleg, Lucius Fox már emlékszem - vakargatta, meg látszólagos tanácstalansággal állát a lány – Hogyan is mehetett, csak úgy ki a fejemből, ez a név! - , forgatta szemeit, pilláit rebegteteve, miközben, úgy érezte, mintha fejbe csapták volna. Az egyik ember, aki annak idején a szülei barátja volt. Ismerte őket. Ő volt a vasúthálózat építésnek vezető főmérnöke. Kavarogtak a gondolatai. Arra nem számított, hogy egy régi titokzatos névre bukkan. Kiszáradtak az ajkai a kíváncsiságtól.
• Kérem, foglaljon, helyet, addig. Azonnal intézkedem – intett a férfi, a lépcső alján álló pamlagok felé. A nő, látszólagos nemtörődömséggel, indult a kijelölt hely felé, mint akinek fel sem tűnik, hogy a férfi miközben, a szájához emeli a telefonkagylót, erőteljes mimikával kacsint, a keskeny ringó csípők után. Caroline kényelmetlenül fészkelte el magát, a fehér bőrkanapén. Nem sok reményt látott arra, hogy a terv beválik, így automatikusan a „B” tervet jelentő, tárggyal kezdett játszadozni, a kézi táskája mélyében. A telefonbeszélgetés, amit a recepciós nyilvánvalóan a főnökséggel bonyolított le, vészjóslóan sokáig tartott. A nő mégsem rémült meg, tudta, hogy addig nem fog tágítani, míg meg nem találja Waynet. A sokáig elhúzódó keresgélés, türelmetlenné tette, a fáradtság pedig ingerlékennyé.
• Nos, kérem, jöjjön velem! Mr. Fox már az irodájában várja - A nő igyekezett meglepetését elrejteni, nem erre számított. Ösztönei azt súgták, valami csavar van a történtekben. A szíve a torkában lüktetett, egy lépésre van attól, hogy közelebbről megismerje a szüleit, a múltjának egy darabja volt, aki felé tartott. Engedelmesen követte a recepcióst, aki széles vigyorgással invitálta be a liftbe. Ahogyan felfelé haladtak, a nő érezte, hogy az alak, megpróbál a lehető legközelebb húzódni hozzá, mire ő kihúzta magát, és egy határozott mozdulattal összehúzta sötét kabátját. Remélte, hogy a határozott, és szinte fenyegető fellépés magához térítí, a korábbi viselkedésével megrészegített férfit, és nem kell még ennél határozottabban viselkednie. Visszafolytotta a lélegzetét, minden fullasztó másodperc, óráknak tűnt. Mintha csigalassúsággal haladtak volna.

 Eközben Fox irodájában, a szeplős arcú vállalatigazgató, megmerevedett tekintettel nézte a felfelé haladó lift ajtaját. Kellemetlenül érezte magát. Az ajtó mellett, Bruce Wayne állt, kezét lazán nadrágja zsebébe süllyesztette. Hamiskás mosollyal nézte Foxot. Arca kissé megtört volt, de mélyen ülő szemei hipnotikus hatása, elvonta a figyelmet, a szeme alatt éktelenkedő táskákról. Hamiskásan mosolygott. A telefonbeszélgetés elszórakoztatta. Fox egyértelműen ki akarta dobatni, azt a számára ismeretlen nőt, aki ilyen hazugsággal akart, az közelébe jutni, de a milliárdosnak, tetszett az efféle merészség, és ragaszkodott hozzá, hogy találkozzanak a „kedves” jelentkezővel. Amikor kinyílt a lift ajtaja, az idősödő férfi kissé meghökkenve, vette tudomásul, a látogató ijesztően szép látványát. Annyira ismerős volt számára, kereste a kapcsolódást az agytekervényeiben, hogy hol láthatta a nőt, aki erőteljes léptekkel és egyenesen a szemébe nézve, jött a folyosón az irodája felé. Csak Foxot láthatta, Waynet az ajtó melletti fal eltakarta. Fox felkuncogott magában, amikor látta, hogy a recepciós hebegve próbál utána szólni, a rá mit sem vető lányra. Nem sok ideje volt, a lány egész egyszerűen a titkárnőjét meg sem várva nyitott be az üvegajtón.

• Ö… ö… ö… - hebegte az utána belépő asszisztens.
• Semmi baj – intett az asztalnál ülő, fekete arcú férfi, méltóságteljesen, a zavarodott nő szemébe nézve.
• Hagyjon magunkra – adta ki az utasítást, miközben a titokzatos nő alaposan megvizsgálta őt. Ezt érezte, minden porcikájában. Szerencséjére elég koros volt, ahhoz, hogy egy ilyen már-már veséjéig lelátó tekintet ki ne billentse, messze földön híres nyugalmából. Még akkor is méltóságteljes nyugalmat erőltetett magára, mikor látta, hogy Wayne szélesen vigyorog az ajtónál, majdcsak kivetkőzve önmagából. A lány megszólalni készült, amikor, egy ismerős és kellemesen mély férfihang szólalt meg közvetlenül háta mögül.
• Nahát, maga kész bűnöző, kedves! – a lány egy pillanatra ledermedt. Ahogyan Fox sem tudta, hova tenni, az elmúlt fél perc eseményeit.
• Nos Lucius, azt hiszem, megtaláltuk a föld legmerészebb majdnem titkárnőjét – Fox csak megadóan mosolygott. A lány csak nézett, és láthatóan zavarba jött.
• Én…
• Ön kedves Caroline? - járta körbe, vizsgálódva és hátrakulcsolt kézzel Wayne. Caroline, úgy érezte, hogy a férfi irányítja. Még sosem érzett ilyet. Csak követte tekintetével.
• Én, csak önt keresetem.
• Engem? – kérdezte, halkan a férfi.
• Csak nagyon nehezen találtam meg… - pirult el Caroline, majd nyelt egy nagyot, kihúzta hófehér nyakát, és határozottan folytatta – szigorúan üzleti ügyről van szó. És reméltem, hogy itt megtalálom.
• Hát megtalált.
• Remélem, nem okoztam, túl nagy problémát? – Wayne Foxra nézett, aki játékosan megrázta a fejét.
• Nem! Dehogy! Csak egy feltűnően kedves meglepetést.

Caroline, megkönnyebbülten, elsóhajtotta magát és szélesen elmosolyodott. Látta, hogy a fekete bőrű középkorú Fox, meglehetősen furcsa töprengő arccal néz rá. Hirtelen csend lett. Amit Wayne a két ember egymásnak való bemutatásával, próbált elűzni.

• Caroline…, Caroline… - enyhén zavarba jött, tulajdonképpen nem is ismerte a lányt, mégcsak a teljes nevét sem tudja.
• Mendez – fejezte be, a mondatot a nő, és határozottan, Lucius felé nyújtotta a kezét, hogy kezet rázhassanak.
• Mendez? – kérdezett vissza Fox, aki időközben felállt, és meglepődötten nézte a lányt.
• Igen. Mendez.
• Lucius Fox – mondta végül, és enyhén elmosolyodott.
• Nos ha a vállalatot érintő ügyről van szó, akkor Mr. Fox előtt nincsenek titkaim – mosolygott finoman a férfi, miközben az asztalnál ülő idősödő férfira intett a fejével.
• Nem egészen, és meglehetősen bonyolult ügyről van szó - Fox, hirtelen kellemetlenül kezdte érezni magát, és mentségül, az asztalán lévő akták között kezdett turkálni. Látta, hogy Wayne hogyan néz a lányra, és a nő az asztal előtt álló Férfira.
• Oh értem – sóhajtott fel a férfi – Akkor esetleg, egy kellemes ebéd mellett, megbeszélhetjük, na persze, ha csak nem veszi tolakodásnak - A nő arcán látszott, hogy habozik. Kissé beharapta a szája szélét. Nem igazán volt tervbe véve, egy ebéd a napjába, pláne nem Waynenel. De tény, hogy azon a pár falaton kívül, amit a hajnali órákban kapott be, más nem igazán volt a gyomrában. Csupán önmagától félt, a férfi elég érdekes érzéseket keltet fel benne, amiket eddig még nem tapasztalt. Gyerekesen Foxra nézett, és biztatóan elmosolyodott, aztán Wayne szemébe, aki időközben egészen köze állt meg hozzá.
• Végül is, ma még nem ebédeltem – tette hozzá végül.
• Hozom a kabátom! – tűnt el a férfi, az ajtóban egy hirtelen lendülettel. A nő meglepetten követte a szemével.
• De el ne szaladjon, mint legutóbb! – kiáltotta vissza, már a folyosó másik végéről. Caroline zavarodottan a fekete bőrű férfira nézett, majd eltéblábolt pár lépést a panoráma ablakig, és lenézett az alattuk elterülő városra.
• Tudja, olyan érzésem van, mintha már valahol már láttam volna önt – hallotta meg az asztalnál ülő hangját.
• Nem hiszem – fordult vissza az ablakból – Magára biztosan emlékeznék.
• Igaza van. Talán csak emlékeztet valakire – sóhajtott fel a férfi megadóan. Caroline csak mosolygott, nem akarta, hogy a férfi kellemetlenül érezze magát. Martha mesélt róla, a kütyügyáros, aki sok mindenre tudhatja a választ. Az apja egykori barátja, és most Bruce Waynenek dolgozik. Mindent tudni akart, megőrült szinte a vágytól, hogy ismerje a szüleit. De az esze, minden porcikája azt súgta, hogy még most nem fedheti fel valós szándékait.
• Kellemes, arca van ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsem – tette hozzá.
• Hozassak önnek valamit, esetleg egy kis italt? – próbálta oldani a kettejük közt lévő feszültséget a „kütyügyáros”. Wayne, ekkor robbant be az ajtón, ami hatalmas lendülettel perdült meg, magas alakja után. A mozdulat annyira meglepő volt, hogy az irodában lévő két ember mereven nézett vissza rá.
• Akkor talán mehetünk is – mosolygott, immár kabátban, és finoman megfogta Caroline könyökét, ami eltűnt széles tenyerében.
• Persze, ha csak nem haragszik meg Mr. Fox, ha elrabolom a társaságát – tette hozzá.
• Nem. Dehogy uram – kacsintott vissza, Lucius szeplős arcár széles mosoly ült.
• Viszont látásra! Őszintén örülök, hogy megismerhettem – mosolygott rá a fiatal nő, mikor újra kezet nyújtott, a korosodó férfinak.
• Én is viszont. Remélem, hamarosan találkozunk – mondta mintegy kíséretként, az asztalnál ülő, a két kilibbenő embernek.
• Autóval vagyok, Mr. Wayne – jelentette ki, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal a lány.
• Visszahozom – mondta, halkan lehajtott fejjel, a mellette álló alak.
• De, ha mégis üzletről szeretne beszélni velem. Nem gondolja, hogy kellemesebb, egy finom ebéd mellett – a lány nem válaszolt, csak némán nézett a fiatal férfira, aki őszinte és kérdő tekintettel. Percekig olvadt össze tekintetük, majd egy hang nélkül léptek ki a lift ajtaján. Nem szóltak egymáshoz egészen addig, amíg Wayne a kocsijához nem kísérte a nőt.
• Hát jó – sóhajtott megadóan Caroline, amikor Wayne felnyitotta előtte a Lamborghini ajtaját. Wayne eleresztet a szája sarkából, egy halvány mosolyt, amikor belesegítette az ülésbe, és bizalmasan megfogták egymás kezét.
• Csupán, néhány perc – mondta a férfi, amikor a kormány mellé ült. Választ nem kapott. Látta, hogy elhalványul a nő tekintete, és porcelánná meredt arccal néz maga elé. Ezt az arckifejezést, már ismerte a jótékonysági bálról. Érezte, hogy a lány erősen eltöprengett valamin. Hagyta, hagy uralkodjon a csend. Caroline finom parfümjének az illata bejárta a sportkocsi légterét, és ez is elég volt neki. Csak akkor szóltak egymáshoz, amikor az étterem asztalai között álltak. A lány ösztönösen karolt a karjába. Amikor meglátta, hogy az étterem zsúfolásig megtelt, lemondással a hangjában szólalt meg.
• Azt hiszem, itt mi ma nem ebédelünk.
• Kétlem – csillant fel a férfi szeme.
• Üdvözlöm Mr. Wayne, lesegíthetem a kabátjaikat? – lány meglepetten hagyta, hogy megszabadítsák kabátjától.
• Az asztala, már várja önöket – mondta végül a sovány szmokingos pincér. Miközben az asztaluk felé haladtak, Wayne játékosan és alig láthatóan megrántotta mindkét vállát.
• Az enyém az étterem – jelentette ki, nem titkolt nemtörődömséggel. Amikor elfoglalták a helyüket, Caroline alig észrevehetően hordozta végig a tekintetén, az épület belsejében. A férfinak jó ízlése volt. Az apró alig látható aranyozott csíkokkal, mintázott tapétát felpezsdítették, a zöld szaténfüggönyök, amik egészen a földig értek, és a fehér asztalterítők a kerek asztalokon. Egy hang nélkül ebédeltek egymással szemben, miközben a férfi rá – rá nézett, a vele szemben ülő fiatal lányra. Eléggé eldugott helyen volt az asztala ahhoz, hogy ne zavarja őket a nyüzsgés. Figyelte, ahogy a lány egész felsőtestét megvilágítja, az asztalon bekacsintó nap fénye. Mikor már az italaikat fogyasztották, kényelmesen hátradőlt székén és megszólalt.
• Hallgatom.
• Nos – húzta ki magát a nő – van a tulajdonában egy ingatlan, amit szeretnék megvásárolni öntől.
• Elég sok van belőlük a városban, nem ártana pontosítani – próbálta az érdeklődését nem sok sikerrel titkolni a férfi.
• Ez az épület, csupán pár száz méterre van, az ön kastélyától.
• Öh – rázta meg tanácstalanul a fejét Wayne – én nem tudok róla, hogy lenne ott bármi, ami, az enyém lenne.
• Hát – villantotta ki fehér fogait, a lány, miközben egy négyfelé hajtott papírlapot vett elő kézitáskájából – a földhivatal szerint, az öné. Amikor a férfi a kezébe vette az iratot, és olvasni kezdte, már- már gyerekesen hitetlenkedő arcot vágott.
• Nos meglepett - adta vissza a papírt – ez a valami.
• Egy szép ház – mondta közbe vágva Caroline.
• Szóval. Ez a ház –dadogta lassan – az apámé volt, és én nem tudtam róla, most pedig az enyém. Ez kíváncsivá tett – állt fel az asztaltól.
• Mehetünk – nyújtotta a nőnek a kezét. Amikor kiértek az étterem elé, össze karolkózva, hirtelen megtorpant.
• Tudja – nézett egyenesen Caroline szemébe – kezd megijeszteni, csupán pár napja, hogy a városban van, és többet tud az én házamról, mint én. Csak nem rendőr? – a lány annyira őszintén kacagott fel, hogy Wayne egyenesen magkönnyebbült. A lány nem zsaru. Az épp nem hiányzott volna neki.
• Egyszerűen, beleszerettem abba a házba – nevetett a nő.
• Elviszem, ahhoz a házhoz – mondta Wayne, miközben útnak indultak. Amikor a kastélyon túl haladtak, a munkások felkapták fejüket az ismerős autó láttán, ami szinte elszáguldott az orruk előtt. A temetőn túlhaladva, lassított, a tempón. Ismeretlen volt számára a vidék. A földút, amin haladtak egyenesen, a sűrű fenyveshez vezetett. Úgy tudta, még a születése előtt, egy park állt a fenyők között. Az apja mesélte. Sokat mesélt a helyről, ahol elátkozott lelkek laknak. Gyermekként annyira elhitte, apja meséit, hogy még a családi temető környékére sem ment egyedül. Később pedig eszébe sem jutott, hogy rejthet valamit, az öreg erdő. Elvégre Gotham határai, a Wayne rezidenciáig terjedtek. Ő pedig a városhoz tartozott. Sosem gondolkozott azon, hogy mi van a városon túl, egészen mostanáig. Igazság szerint, nem értette, hogy ha az apja nem is, Alfred miért nem beszélt, az erdőben lévő ingatlanról. Ha tényleg az övé volt. Már pedig a lány ezt iratokkal tudta bizonyítani, és most épp őt navigálta, a kőkerítéssel körülvett épülethez. A fiatal férfi, döbbent arccal, ment a kapuhoz. Sosem járt itt, és most legalább annyira lenyűgözte a hely, mint Carolinét, pár nappal ezelőtt, aki most, az ő reakcióit figyelte.
• Bemegyünk? – kérdezte tőle.
• Elvégre, az én házam – mosolygott Wayne. Miközben, nagy erőfeszítést próbált mutatni, amint egy mozdulattal, szinte összemorzsolta a lakatot a láncon. Batmannak nem okozott volna, egy kis erőfeszítést sem, a majd húsz éves zár, de Waynenek meg kellett küzdenie vele. Nehogy a lány bármiféle gyanút fogjon.
• Remélem, ez azt jelenti, hogy egy ideig a városban marad – gyalogolt nézelődően a kertben, a szőke nő után. Carolinet hatalmas érdeklődés öntötte el, meg sem hallotta a kérdést, beszívta elméjébe a kert minden zugát, a jéggé fagyott rózsákat, a félig leszakadt hintát, minden olyan volt, mint ahogy Martha leírta. Annyira szerette volna, ha csak egy gyerekkori emléke is marad, erről a házról. És nem ez az állapot, az egyetlen, amivel be kell érnie. Akinek gyerekkori élményei lehettek volna a helyről, ott állt mellette, és őt figyelte rendületlenül.
• Mi az? – kérdezte.
• Semmi – mosolygott a férfi - csak kérdeztem valamit, amire nem válaszolt.
• Jah, vagy úgy. Ne haragudjon nem hallottam – rázta meg tehetetlenül szőke fejét.
• Szeretném tudni, hogy sokáig marad – e, itt Gothamban – hörögte a férfi, miközben vállával és fél oldalával, nekifeszült, az ajtónak, mire a zár egy kattanással megadta magát.
• Elmondhatom, hogy betörtem a saját házamba – szuszogott. A hideg levegő, és vele az émelyítő szag, megcsapta, az arcát. Csukott szemmel is sejtette, hogy az épület falai dohosak, és az évek során látszólag lakatlan házat, nem csak csupán néhány rágcsáló bérelte ki, hanem néhány hajléktalan is. Rosszabb volt a látvány, mint amire számított. Hátát ösztönösen Caroline elé támasztotta, hogy megkímélhesse, a szemük elé táruló nem éppen kellemes látványtól. A lány viszont időközben becsusszant, a válla melletti résen, és közvetlenül mellette megállt. Egy pillanatra megállította a látvány és a förtelmes illat kavalkád. A falak feketék voltak, a rájuk ragadt mocsoktól, némelyiken ízléstelen falfirka terpeszkedett, a bútorzat és a berendezés sehol nem volt, csak a mocskos falak álltak. A padlót, ami egykor díszparkettás volt, felfeszegették, így Wayne ösztönösen megfogta a lány csuklóját, amikor az elindult az épület belseje felé.
• Óvatosan – intett fejével, a gödrökkel teli padló felé. Caroline lenézett, majd bátortalanul elmosolyodott.
• Köszönöm – mondta alig hallhatóan, majd megvárta, amíg elengedik a csuklóját. Elindult az épület tereit elválasztó, válaszfal felé. A bedeszkázott, hatalmas ablakon, beszűrődő fény, megvilágította, finom vonzó alakját. Furcsa és éles kontraszt rajzolódott ki, a lány és a sötét falak között. Talpaik alatt, csikorgott a felgyülemlett szenét, és az évtizedek alatt szénné porosodó üvegszilánkok. Wayne hálát adott az égnek, hogy a nő kihez kíséretként csatlakozott, nem lett rosszul, a látvány és az elviselhetetlen szagok kombinációjától. Érezte, ahogy valamiféle mély belenyugvás uralja útitársa tudatát. Az épület hatalmas volt, legalább is egy átlag családi házhoz képest, a központi helységből, újabb és újabb „ szobák” nyíltak, a csigalépcső pedig, ami az emeletre vezetett, még életveszélyes mivoltában is, tekintélyt parancsolóan, és sziklaszilárdan tekintett, a váratlan látogatókra.
• Ha tudtam volna, hogy az enyém, nem hagytam volna, hogy így tönkre menjen – hallatszott egyre távolabbinak a férfi hangja, miközben Caroline sorozatosan ment, ajtónyílástól, ajtónyílásig, mohón szinte akármilyen emlék után is kutatva. Mindenütt csak a csupasz por és pókháló lepte falak, fogatták. Az egyik odúba bejutva, nem tudta eldönteni, hogy ugyan a konyha, avagy a fürdő lehetet- e. Mert egy vízcsőcsonkon, és néhány csempe lapon kívül semmit nem talált. Enyhén felszipogott, nem tudta, hogy ennyire fog fájni, a szülei elvesztése, még akkor is, ha nem ismerhette őket. Sőt leginkább, az ismeretlenség sajgott benne, egyre élesebben és szüntelenül. Tenyerével az egyik oldalfalnak támaszkodott, hogy csak egy szilárd pontot keressen, mintha csak bármiféle erőt adhatna az neki. Egyedül érezte magát, hallotta minden egyes szívdobbanását, a dohos szag ellenére, az orrán át lélegzett, hogy megnyugodjon és a milliárdosnak, ne tűnjön hirtelen megváltozott viselkedése. Jó pár perc eltelt így, mire észrevette, hogy csakugyan egyedül van. Az épületben motoszoló férfi jelenlétére, a közelben semmi nem utalt.
• Mr. Wayne – szólalt meg, hangosan, amit a falak azonnal visszafeleltek.
• Egyedül hagyott – gondolta, miközben elindult visszafelé, árkádok, és ajtófélfák alatt haladt át, mikor odaért a bejárati ajtós teremszerű helységhez, látta, hogy a férfinak hűlt helye. Elsóhajtotta magát. Végtére is, csak egy férfi mire is számított. Felnézett a csigalépcsőre, majd óvatosan fellépett az első lépcsőfokra. Megreccsent a talpa alatt, aztán egy újabb lépcsőfok, és a harmadik…egyre óvatosabban, mintegy tapogatva a lábával ment fölfelé, semmit nem hallott, csak ahogy a testében az idegek pattanásig feszülnek. Mikor a szerkezet közepéhez ért, érezte, hogy finoman meglendül alatta. Kitárta két karját, hogy teljesen átvegye, a bizonytalan lépcső viselkedését és körbenézett. Aztán egy leheletnyi finom szökkenés és máris az emeleten volt. Itt sem fogadta sokkal biztatóbb látvány. Talán csak annyi, hogy itt nem minden ablakot deszkáztak be, és így beáradt a nap fénye, megvilágítva a szebb korokat is látott tapéta foltok maradványit. Átfutott a hátán a hideg, fázott. Az emelet, nem csak a kellemesebb illatok tulajdonosa volt, hanem a szélé is. Ami időközben jelezvén, hogy bizony tél van, feltámadt és morcosan dühöngött, az ajtó nélküli helységekben. Mélyen beszívta, a friss levegőt, és valami mást, ismerte ezt az arcszeszt. Ösztönösen elmosolyogta magát, az illat, Bruce Waynené volt. Tehát a férfi, mégis itt volt az épületben, nem hagyta egyedül, mint ahogy az előbb gondolta. A szomszéd helységben, az ablaknál állt, kissé görnyedten, lehajtott fejjel.
• Tehát mégsem, hagyott, itt egyedül – szólította meg Caroline, egy csendes sóhaj kíséretében. Wayne, nem válaszolt. A nő közelebb ment hozzá, és újra megszólította.
• Mr. Wayne – újra semmi, az ablak előtt álló, némasága, már – már kísértetiesnek hatott. A lány egész közel, ment hozzá, szinte mellé ért és ő is bele állt, az évtizedek alatt felhalmozódó szemétkupacba. Wayne, lehajtott fejjel állt, hullámos haja belehullott, magas homlokába, az ujjai között egy szakadt papírt tartott. A lány csak akkor vette észre, hogy tulajdonképpen, egy koszos, és gyűrött, félig megcsócsált, alig felismerhető fényképet szorongat, és azt nézi.
• Bruce? – mondta, és a férfi vállára tette a kezét. A milliomos nyelt egy nagyot, és nagy nehezen megszólalt.
• Az apám – sóhajtotta, egy pillanatra a nő szemébe nézve, aki mintegy a helyzetet mentvén, finoman kihúzta markából a fotót, hogy jobban szemügyre vehesse. A férfi ösztönösen engedett.
• Ez a magas barna?
• Igen.
• Hasonlít, önre – kacsintott fel, a lány, és remélvén, hogy kissé jobb hangulatot kelt, egy ravasz mosollyal hozzátette – legalább annyira jóképű akár a fia - egy csukott, szájjal történő kuncogás volt a válasz.
• És ő? – bökött a Thomas Wayne, mellett álló, magas világos hajú férfira.
• Nem tudom, de ismerős. Mindenesetre, épp nem utálták egymást- biccentett a képre, amin, a két kissé elmosódott alak, egymás vállát karolta.
• Na és, mennyiért, vehetem meg – kérdezte a lány, miközben kifelé haladtak, a belül romos épületből.
• Nem gondolja komolyan, hogy tényleg meg akarja venni? – Wayne hitetlenkedve mosolygott le rá.
• Halálosan komolyan gondolom.
• Hát akkor, én is halálosan komolyan el fogok, gondolkodni, hogy ugyan mennyiért fogom áruba bocsátani, ezt a romhalmazt. De kérek egy kis időt.
• Mégis mennyit?
• Holnapig?
• Holnapig – mosolygott Caroline, a szemöldökét kérdően felhúzó férfira. Az idő rohamosan rohant, és hamar leszállt a sötét. Mikor, a ház kertjébe értek, az ég alját, már ellepte a szürkület. Wayne visszavitte, az irodaházhoz a lányt. Az úton, habár rövid ideig tartott, felmelegedtek átfázott végtagjaik. Caroline érezte, hogy eluralkodik rajta az álmosság, csak akkor tért magához, amikor a férfi kisegítette a sportkocsiból. A hideg levegő felpezsdítette kissé, az arcát pedig tűzpirosra sejtette. Mikor búcsút akart inteni, és be akart szállni az autójába Wayne elé pördült. A meglepetéstől vissza fogta a lélegzetét.
• De egy valamit addig is kérek, mondjuk úgy, hogy beleszámít a fizetségbe – Caroline csak pislogott, amikor a férfi egészen közel hajolt hozzá.
• Szeretném, ha csak egyszerűen, úgy hívnál, ahogy házban az ablaknál.
• Bruce – suttogta a nő, mire Wayne barátságosan felelt.
• Caroline.
• Carrow, a barátaim, így hívnak – javította ki a lány.
• A barátodnak gondolsz? – kérdezte, immár a kocsi mellett, zsebre tett kézzel álló férfi, az autóban ülőtől.
• Talán – hangzott a válasz. Tömören és egyértelműen. Mikor a motor hangja felzúgott, a férfi megkopogtatta, az immár felhúzott ablakot. Mire az megadóan lebukott.
• És hol talállak meg? - A nő teli szájjal, és büszkén nevetett vissza rá.
• Ha nyitott szemmel jársz, megtalálsz – aztán egész egyszerűen gázt adott, és újra faképnél hagyta a férfit, aki, magában dünnyögve ismételgette, a nő utolsó mondatát.
• Ez kétség kívül, egy rejtvény – hümmögött – de én igazán szeretem a rejtvényeket.