9.fejezet

A neonnal bevilágított terem sarkában, egy torz alak ült, fejét a hideg falnak támasztotta, bamba kérges arcát a sűrűn berácsozott ablak felé emelte. A lélegzetvételnyi, már- már résszerű nyílás feketén nézett vissza rá. Az áramot az őröknek már rég le kellett volna kapcsolnia. Ha óra nem is volt, ő pontosan tudta vajon mennyi is lehet az idő. Azóta számolta a perceket mióta csak bekerült ide. Gyűlölte a fényt, ami körülvette, a fertőtlenítő szagát. Az apró sötét ablak látványa megnyugtatta, de az ingerlő szag, felborzolta ösztöneit.

- Vouuu… ha…ha…ha, Vouu… ha …ha…ha – hallatszott át, már vagy tízenötödjére a fal túloldaláról. A torz alak felmordult, és dühében a falhoz vágta öklét, aminek előtte a hátát támasztotta.

- Nyiiih – válaszolta a szomszédból az éles férfihang, az ökölcsapásra - mi van te állat, kaptunk még egy kis villanyt, legalább nem háborgatnak minket a házi szárnyasok. Vouuu…ha…ha…ha. - A szomszéd eszelős röhögését, ekkor emberi léptek hangja zavarta meg. A torz alak azonban észre vett, még valami mást is. Állati ösztönei megérezték, hogy a léptek nehezek, akárcsak súlyt cipeltek volna. A halott zsákmányról, még gőzölgött elfolyt vörös vérének émelyítő szaga. A fogoly szinte megremegett az élvezettől, bárcsak újra húst rághatna. Már hónapok óta nem téptek bőrt penge éles fogai. Kéjesen elmosolyodott, nyála összefolyt szájában és kicsordult a szája szélén. A folyosón a csoport, ami csupán három főből állt, az ajtaja elé ért. Az alak őrjöngve rohant az ajtóhoz, mintha csak fel tudta tépni, a mázsányi súlyt. Elhúzták az ajtón lévő nyílás rács előtti reteszét, egy feltűnő szépségű falfehér arcú, rövid vörös hajú nő nézett szembe vele. Könyörgő tekintettel nézett fel rá, akár egy hűséges kutya. A sovány arcú nő, kissé elmosolyodott, és finoman hátra bólintott. Valaki elkezdett öklendezni, az nyíláson nagy nehezen, egy emberi alkart gyömöszölt be a vörös hajú. A piros lé már félig megalvadt az egyenruha foszlányokon, de ez egy cseppet sem érdekelte, mohó éhséggel vette rá magát, és cafatokká tépte az imént kapott kegyes ajándékot. Olyan nagyokat nyelt, mint amekkorára csak képes volt, kidagadtak az inak pikkelyes nyakán. A retesz bezárult. A szomszéd cella ajtaja pedig kinyílt. A nő belépett, a még világos cellába, kifejezéstelen arccal nézte a vele szemben álló, és elképedve néző, de szüntelenül vigyorgó alakot.

- Óh szépségem! Igazán nem kellett volna – közeledett hozzá arkhami szmokingjában, szélesre tárt karokkal, mint aki csak meg akarja ölelni. A két kísérő férfi, közben lehuppantotta a megcsonkított testet, a folyosó falához, és követte a fiatal nőt. Amikor már –már megérinthette volna a vihogó fogoly, az egész egyszerűen orron vágta, hogy az hátratántorodott és az arcához kapva meggörnyedt. A két férfi felfogta, és a hullán átgázolva, a folyosó végi irodába vitték, majd ott az asztalhoz ültették. Csapzott haja, ami nem volt, se szőke sem zöld, az arcába omlott, ahogyan mély légzéssel megpróbált magához térni az ütés okozta kábulatból. Az arca sajgott, nyilvánvalóan eltört az orra, nem mintha foghiányos szépségén ez segített volna. Megpróbált komolyságot erőltetni, festetlen vigyortól eltorzult arcára, de valahogy nem ment. – Ez rosszabb, mint Batman – gondolta, miközben felszippantotta, az orrából véknyan szivárgó vért. Az egyik alak kihúzta a vele szemben lévő széket, amire a nő leült.

- Majd megköszönöm az őröknek, hogy beengedték magát, he… he… - a nő nem válaszolt.

- Tudod, ki vagyok? – kérdezte.

- Egy rajongó? – kacsintott rá, szürke szeméből, és nevetett. Mire az egyik kíséretnek szánt férfi, egy hatalmas ütést mért a hátára, keservesen felnyögött.

- Gondolom rossz válasz - köhögött. Érezte beteg agyával is, nincs sok esélye a menekülésre.

- Meghalt, miattad a férfi, akit szerettem – hörgött a vörös hajú, az asztalra csapva.

Sok embert öltem meg – vigyorgott kényszeredetten, miközben megpróbálta, tekintetét, alig észrevehetően végigfuttatni, a félig zárt helyiségben. A kamerát, ami az ajtó sarkában pásztázta az irodát, kiiktatták, akárcsak azt, ami a folyosót, és a cellákat figyelte. A kezeit erős zsineggel kötözte hátra a két marcona kísérő.

- És be kell vallanom, élveztem – hajolt, meg kócos csapzott fejével, a vele szemben ülő nő előtt. Kocsányos szemeivel hatalmasat pislogott. A nő nem válaszolt semmit, fogait összekoccintotta az ajkai mögött. Olyanná vált a szája, akár egy nagy harapnivaló vörös eper. Hirtelen mozdulattal felugrott, akkora lendülettel, hogy a kettőjük között fekvő asztalt ráborította, a székre kötözött vigyorgó pofájú alakra. Joker a földre zuhant, a megroggyant asztallal a mellén. A két pasas enyhén ugrott hátra, hogy kimaradjanak az eseményekből. A zöldhajú rabruhás férfiból, kitört a görcsös röhögés.
- He…he…he…- Na de kérem! Diszkrétebben hölgyem! – a nő egy hatalmas rúgással, darabokra törte az így is megrozzant bútordarabot, amivel felvillanyozta , mind a három férfit. A földön fekvő mellére térdelt, és a kocsányos szemekbe nézett. Joker nyelt egy nagyot.
- Mondta már, hogy emlékeztet egy régi barátomra – alig kapott levegőt, a mellkasára nehezedő nyomástól – Ez a vehemencia, egyszerűen zseniális!
- Nem Joker, én nem vagyok Batman! – markolta meg a nő, egészen az arcába hajolva overáljának a gallérját – Meg foglak ölni! De előbb, elveszek tőled mindent, ami csak számít, vagy számított valaha neked.
- Nincs semmi, ami elvehetnél. He… he… he… he… ha… ha. – érezte arcán a nő izgalomtól, és dühtől elfúlt lihegését.
- Dehogyis nincs – vigyorodott el szélesen, fehér fogai, éles kontrasztot rajzoltak vérvörös szájának szélével. Joker megadóan pislogott rá.
- Ahogy gondolod szépségem – de legendás vigyora az arcára fagyott. A rajtaülő, megfogta, arcának bal szélét és elkezdte húzni. A bőre engedelmeskedett ujjainak, és a tenyerére tapadva követte mozdulatát. Előbb keményen előre ugró falfehér álla ugrott ki bőre alól, aztán torz vigyora sejlett elő, vörösen elsminkelve. Mikor már az egész feje a tenyerében pihent, a mozdulattól összeborzolt zöld hajkoronájának csigái játékra keltek magas homlokán.
-He… he… he… ha… ha… ha… ha – hallotta vissza Joker saját magát, mintha csak visszhang kelt volna életre, az apró kékfalú irodában. A két kísérő csak vigyorgott.
- Mi van hasonmás? – szólította meg, ő maga, aki egykoron a rajta őrjöngő nő volt.
- Nem vagyok, hasonmás – mondta egész komoly arccal Joker – te vagy a hasonmás.
- És ez ugyan kinek fog feltűnni? Ha… ha… ha. Senkinek. Mindaz Joker, amitől Gotham, úgy fél, itt van rajtam! Minden, ami te vagy. Amit elveszek tőled – a földön fekvő zöldhajú férfi, csak nagyokat pislogott, még akkor is, amikor a nő testébe, és barna kabátba burkolózott önmaga, felállt a mellkasáról.
- Vigyétek vissza, és kössétek fel fejjel lefelé, ezt pedig adjátok rá! – parancsolt rá az őt kísérő két marcona alakra, majd egy koszos kényszerzubbonyt hajított, a földön heverő férfi teste mellé – A száját ne kössétek be, elég mulatságos lesz, ahogyan segítségért könyörög. Remélem majd azt is, olyan elbűvölően jó kedvvel teszi. Joker hagyta, hogy a két férfi felemelje a szék maradék darabjaival. Úgy csüngött a kezeik között, mint egy megfáradt harci veterán, még a fejét is megadóan lehajtotta. A két alak a vér áztatott padlón, visszavonszolta a cellájában, az áll Joker követte egy darabig őket, majd megállt a cella melletti ajtóban, és visszavette bájosabb ábrázatát. Hajszálpontosan igazította meg, bársonyos bőrét, és bevárta két kísérőjét. Elegáns mozdulattal elővette, az ajtón, mogorván feszítő zár kulcsát.
- Vágjatok ki még egy darabot belőle – intett fejével, a közeli sarokban heverő, megcsonkított hulla felé. Kissé kínlódva kinyitotta a makacs zárat, miközben az egyik embere odanyújtotta a jókora felismerhetetlen húsdarabot. Az alvadt vér a férfi kezére ragadt, az, mit sem törődött vele. Az ajtó egy hatalmas kattanással nyílt ki, ami duplán visszhangzott vissza, az üres folyosóról. A torz alak, állatias érdeklődéssel figyelte, hogy milyen meglepetést rejt, a feltáruló vasajtó. Amikor meglátta a nő kezében a húscafatot, azonnal rá akarta vetni magát, de meglepte, hogy a nő a saját testétől távol tartva odanyújtotta neki. Hátrált, mint egy kutya.
- Na gyere – mosolygott rá a nő, egészen leguggolva, az óriás alak fölétornyosult. Arca meglepett volt. Még sosem viselkedett így vele senki. Az emberek főképp menekültek előle, vagy támadtak rá, elvégre ragadozó volt. De ez a nő, felkínálta azt, ami jelenleg a legfontosabb volt számára, az ételt. Ösztönösen hajolt, hegyes fogakkal teli szájával, a nő kezéhez, és óvatosan kivette a majd emberfejnyi nagyságú húscafatot. Miközben a fogai között majszolta, hűséges szemekkel nézett a vörös hajú lányra.
- Ez az, kutyus – mondta, és az ótvaras, zöldes fejbúbot simogatni kezdte. A torz fej felnézett rá, és csoda, hogy még dorombolni nem kezdett.
- Magunkkal visszük – állt fel a nő, és mosolyogva nézett, a húst majszoló óriásra. Aki, mintha eleresztett volna egy torz mosolyt, pengeéles véres fogaival. A nő kifordult, az alak követte szemeivel, amikbe szomorúság költözött. Amikor az eltűnt az ajtóban, feltápászkodott, a földről, és kifordulva a folyosóra követte. Látta, hogy hárman vannak még rajta kívül, két férfi kíséri a hozzá, oly kedves nőt. Még mindig éhes volt, a vadászösztöne, pedig felébredt, mikor meglátta a vérfoltot a bőrkabátos kopasz férfi kézfején. Kitágultak orrcimpái, a vérszag eláraztotta a folyosót, és mikor az ajtókon is túlértek, a számára oly kedves illat forrása, már csak a férfi kezén hagyott nyomot.
- Gyere – hívta a nő, miközben a három ember, gázálarcot húzott az arcára. A helységekben az őrök, hol a falnak dőlve, hol egész egyszerűen a padlóra omolva, aludtak vagy éppen ájultan hevertek. Nem mintha ez az újdonsült szabadultat különösebben foglalkoztatta volna. Éhes volt. A halk elfojtott üvöltésre a fiatal nő meghökkenve fordult hátra, mire a még éppen maradt kísérője, egészem mellé húzódott. Pupillái összeszűkültek a félelemtől, társa tehetetlen teste fordult hármat-, négyet a tengelye körül, miközben a feje helyén lévő, hatalmas lyukból spriccoló vértömeg vörösre festette a környező falrészeket, és a padlót. Aztán tehetetlen nemtörődömséggel a földre huppant. A lány nem reagált a történtekre sem undorral, sem megdöbbenéssel, még akkor sem amikor a zöldes krokodil fejű alak, véres pofájával kajánul rávigyorgott, miközben már-már kacsingatott a halálra rémült életben maradt testőrre. A férfi egész teste verejtékben úszott, a fogai pedig vacogtak a félelemtől. Lihegett, a szeme kishíjján felakadt, mikor látta, hogy a kétméteres krokodilszerű alak egyenesen feléje indul. Alig kapott levegőt, amikor amaz megállt közvetlen előtte, és az álláról a társának vére, egészen az ő hajára csorgott. A ragadozó érezte a félelem számára oly kéjes szagát. Megnyalta pengeéles fogait.
- Hé szépfiú! – látta meg a testőr főnöknője vékony ujjait, a krokodilképű ember csontos vállán – elég volt mára, vagy itt akarod tölteni, a hátra lévő életedet, fogságban? – a nő alig észrevehetően mosolygott vérvörös ajkaival, és elkezdte táncoltatni, a hatalmas karon kicsiny tenyerét. A hatalmas emberféle lény először megdöbbent, aztán soha nem látott mosolyt engedett el a nőnek. Még soha nem simogatták, így nem tudta milyen. Az érintés megmagyarázhatatlan kellemes érzést keltett benne, jobbat, mint mikor az éhségét csillapíthatta. Úgy kullogott a mellőle ellibbenő nő után, akár egy hűséges állat. A testőr párt percig nagyokat lihegett, majd miután az ijedelemből magához tért követte társait. A félig állat férfi nem láthatta, hogy a nő, mikor a börtön elé, a motorcsónakokhoz értek, felvett csuklyája alatt, újra leveszi arcát, és már újra rémes vigyorgó pofát mutatta a börtön előtti kamerának. Benn a folyosón, ahol a halott megcsonkított fegyőr teteme feküdt, hidegrázó kacajt lehetett hallani, ami hirtelen összetört és virnyogássá, majd nyüszítéssé fajult.
Gordon, a börtön folyosóján a falnak támaszkodva állt. Közönyös arccal nézte a vérfoltokat a padlón, és a falon. A hátának igyekezet egy meglehetősen száraz részt találni. A tetemeket már elvitték, a helyszínelők is az utolsó nyomokat vizsgálták. Igazság szerint az ilyen történések már nem viselték meg. Régóta szolgált a városban ahhoz, hogy az efféle brutális cselekményektől ne álljon égnek a haja. Ez Gotham volt, nem egy békés kisváros, még az átlag metropoliszoktól is rosszabb. A bűnözés, az bűnözés, és ennek a városnak jócskán kijutott belőle. A felügyelő fújtatott egy hatalmasat. Kitört a börtönben tartózkodó rendőrök közé, és szinte kiabálva adta ki a parancsot.
- Nem akarom meghallani, hogy a sajtónak bármi is kiszivárog világos. Nem hiányzik, az hogy a városban kitörjön a pánik. Rendeljenek be éjjelre több rendőrt, jobban kell figyelni az utcákat, amíg el ne kapjuk őket - dühösnek érezte magát. Tegnap délután még csak reménykedett abban, hogy az újdonsült ügyésznő, okozza neki a legnagyobb fejfájást, de most kora hajnalban, már tudta, hogy tévedett. Hajnal hét óra volt, lassan elkezdett pirkadni. Két órája riasztották az embereit, de legalább két órával korábban történt a szökés. Mostanra legalább már a fél őrséget kihallgatta. Három őr kivételével, mindenkit megtalált, de az a titokzatos hármas egy az egyben kámforrá vált. A felismerhetetlenségig megcsonkított holtestekről, amit hála istennek már jó ideje nem kellett néznie, nem is beszélve. Na és ez az ocsmány vigyorgó, pszichopata bohóc, a kamera szerint ő vitte ki a gyilkos kétéltűt, de akkor miért jött vissza. A felügyelő vészjósló töprengéssel vakargatta, borostás állát, alig észrevehetően hideg légáramlat csapta meg a fejét. Ösztönei megsúgták, hogy mit kell tenni.
- Kérem, hagyjanak magamra, egy kis időre – adta ki az utasítást, mire a nyomok felett görnyedő helyszínelők közül kettő meglehetősen hitetlen képet vágott rá.
- Na menjenek már – intett a fejével a helység végén lévő ajtó felé. Az emberek szinte csigalassúsággal engedelmeskedtek neki. Nem értették, miért akar a vérszagban terjengő folyosó kellős közepén maradni.
- Zárják, kérem be, az ajtót is – amikor hallotta, hogy kattan a zár, fújtatott egyet és megtornáztatta elernyedt hátlapockáját.
- Szóval maga szerint, hogy csinálta? – semmi válasz, a rendőr kezdte meglehetősen feszülten érezni magát.
- Tudom, hogy itt van, jöjjön már elő, bárhol is legyen!
- Még nem tudom, mi történt, egészen pontosan – mordult meg az annyira ismerős hang szinte a feje mellett. Tudta, hogy valahonnan az árnyékok közül került elő, de igazából nem is akarta tudni.
- A Krok, megszökött - ingatta dühösen a fejét.
- Elkapom.
- Nem ilyen egyszerű – a csuklyás alak, kérdésekkel teli arccal nézett le rá, mintegy válaszként a hirtelen tett kijelentésére.
- Joker szökette meg - tudta, hogy a feketébe burkolózott férfi dühösen felsóhajt mellette, de azért a folytatta a rendőr – de Joker itt maradt.
- Miért?
- Nem tudom, az őrök szerint, nem voltak olyan jó szomszédok…
- Hogy a közkedvelt bohócunk, csak úgy feláldozza a sajátosan nyert szabadságát – a titokzatos nyomozó társa önkényesen fejezte be elkezdett, ütemét vesztő mondatát.
- Vihogáson kívül, már két órája, még egy fél mondatot sem tudtunk belőle kiszedni – az álarcos beharapta vékony szája szélét.
- Átszállítottuk egy másik cellába, keleti szárny, harmadik emelet, hetes zárka.
- Áldozatok?
- Három eltűnt őr, két megcsonkított holtest, és Joker fejjel lefelé a neonra kötözve – az alak egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, úgy nézett rá. Gordon érezte, hogy maszkja mögött, arcizmai megmerevedtek – nyilvánvalóan feldühítette Krokkot a viselkedése, és az egész egyszerűen itt hagyta, illetve visszahozta. Merthogy az egyetlen éppen maradt kamera rögzítette, ahogy elhagyja Arkhamot.
- Hm. Jokert ismerve, ez koránt sem ilyen egyszerű - állapította meg Batman.
Gondolja? – nem volt válasz. Batman gyakran viselkedett így Gordonnal.
- Egy fél óra múlva, visszarendelem az embereimet - jelentette ki, tisztában volt vele, hogy így megkönnyíti a meglehetősen egyedi magánnyomozó dolgát. Legalább, a rendőrökkel nem kell viaskodnia. Az megadóan és köszönően bólintott vissza rá.
- Még valami, mielőtt köddé válna – köszörülte meg a torkát a felügyelő, az álarcos kérdően várt.
- Mondja, mit tud a tegnap éjjeli kikötői esetről?
- Nem én voltam. De a városnak nem ártott. A kár nem tűnt jelentősnek.
- Hah! Jelentősnek? Az attól függ kinek a pénztárcájához viszonyítjuk! – horkant fel Gordon. Nekem egész éves fizetésem nincs annyi, mint ami egynéhány motor értéke volt. A báron történt rongálásról nem is beszélve - az alak visszatartott légzéssel nézett a felfortyanó férfira. Nem csodálkozott azon, hogy a városi rendőrök nagy százaléka korrupt volt, valóban nem fizették meg a szolgálatukat. És ezt a maffia is tudta, és ki is használta. A városban virágzott a korrupció.
- De legalább, jó pár napra kézre került néhány bandatag – húzta félmosolyra a száját Gordon – és egy néhány a kórházba. Jót mulatott az álarcos viselkedésén. Aki meglehetősen hihetetlen arckifejezéssel nézett rá, sötét arcizmai mögül, és még messze nem lőtte ki minden meglepetés töltényét. Habár az utolsó meglepetésnek csak félig- meddig örült. Tudta a férfi távozni készül, a szeme sarkából figyelte, hogy megfeszül a másik alakja – Ja és persze, Hill bemutatja az új főügyészt a nyilvánosságnak az önkormányzat előtti téren, aki tegnap lépett hivatalba.
- Megbízható?
- Nos elég tekintélyt parancsoló a múltja. Texasi rendőrség, és sikeres ügyész múlt. És elég makacs akárcsak ön.
- De? – Batman tudta jól, hogy a felügyelőt zavarja valami, türelmesen fordult hátra.
- Csak egy majdnem tini, fiatal lány - fújta ki megtörten Gordon - akár a lányom is lehetne.
- Nem Gothambe való – fonta keresztbe mellkasa előtt karjait, az álarcos férfi.
- Ami Harveyval történt, azok után, nem is tudom - csóválta meg kétségbeesetten fejét a rendőr. Batman a némaságába burkolózott és úgy nézett vissza rá. Mindketten tudták, hogy a városban ügyésznek lenni, halálos ellenségeket szülhet, és nagy árat fizethetnek újra.
- A polgármester megbízik benne - jelentette ki végül, a maszkos alak.
- Hát nem csodálom, nekem is elég meggyőző volt, de az isten szerelmére ebben a városban?!
- Egyenlőre, Krok a legfontosabb, aztán meglátjuk - az alak leguggolt a félig felszáradt vérfoltok fölé, a rendőr nem látta a köpenyétől, hogy mit kezd a nyomokkal.
- A helyszínelők, már mindent begyűjtöttek. Két óra múlva már lesznek eredmények.
- Annyi kevés – mordult vissza az álarcos, mielőtt újra köddé vált volna.
- Joker látszólag lenyugodva ült az elkülönített új cellájában. A gyógyszerek megtették hatását. Széles vigyorát félig az orra felé húzták. Fejét lehajtotta, néha keservesen felnyögött, de még csak ki sem próbált szabadulni a kényszerzubbony szorításából. Árnyéka volt egykori önmagának, arcát nem takarta legendás sminkje, így kínkeserves könnyei sem száradtak fel hegeinek mélyéről. Tudta, ha cellaajtó rácsai felé közelít áram ütést kap, ami nem öli meg ugyan, de egy pár percig táncra perdíti. Egyáltalán nem boldogította az a tudat, hogy megleckéztette újra a várost. Legalább is mindenki így gondolta rajta kívűl. Csakhogy ő tudta, hogy mi történt az éjjel, hiába próbálta elhablatyolni az igazat, még csak rá sem hederítettek. Még Gordon is csak nézett rá. Aztán elhallgatott. Előbb a szavai, aztán a nyüszítése, végül a beletörődött kacaja is. Csupán eltorzult arcizmai varázsoltak halhatatlanul jókedvet arcára. Szinte elviselhetetlen fizikai fájdalmat okozott neki az a tudat, hogy ebben a játszmában neki csupán tényleg a bohóc szerepe jutott. Azt ajtaja előtt egy őr ült, megdöbbenten bámult maga elé. Még csak el sem bóbiskolt, megrázta, ami társaival történt. A bohóc mániákus viselkedéséről nem is beszélve. Hirtelen vanília, és narancs illatának a keverékét érezte, ösztönösen elmosolyodott, amikor elnehezedett a feje, és hortyogva lefordult a székről. Az összeroskadó test tompa puffanására, a bohóc felfigyelt, és a homlokára szalasztotta egyik szemöldökét.
- Hmm- mormogta, amint meglátta a denevér, fenyegetően tornyosuló alakját, az árammal átfutatott rács túloldalán. A férfi egyszerűen megmarkolta a rácsot, ami néhány apró szikrát vetett, majd engedelmesen egész egyszerűen kinyílt. Joker más helyzetben csak nevetett volna, és meg sem próbált volna szökni ilyen reménytelen helyzetben, de most nem ez volt a helyzet. Rettegett, már amennyire egy beteg emberre rájöhet a rettegés. Őrjöngött, tudta, azt hogy belőle csak egy van.
- De az a másik, azt a büdös kutyahúgyát, annyira én, én vagyok! El le kell tűznöm innen, meg akarom állítani! – nem igazán gondolta ki, hogyan is végez az előtte álló alakkal, csak neki iramodott kényszerzubbonyostól, és egyenesen a rács felé vette az irányt. A maszk alatt Batman meglepődött, de kívülről tekintette semmit nem változott. Joker óriási lendülettel közeledett felé, amikor egyszer csak félre állt, és az oda érő bohócot, egy elegáns mozdulattal a hóna alá kapta. Joker nyüszögve és vihogva kapart a lábával, amikor vonszolni kezdte visszafelé, és egy nagy lendülettel, a keménymatracú vaságyra hajintotta.
- Ha… ha… ha… he… he… ha… ha… ha… - vihogott a férfi, miközben lába kalimpálódzott a levegőben, ahogy testét átjárta a kacaj.
- Komolyan Batci, te mindig mosolyt varázsolsz a képemre, még ilyen kétségbeejtő helyzetben is - A denevér megállt fölötte, a torkánál megragadta a zubbonyt, és fölé hajolva hörögte:
- Hol van Krok?
- Heh, fogalmam sincs – vigyorgott Joker. Meg sem szeppent, amikor a férfi újra felhördült.
- Hol van? – rázta meg a zubbonynál fogva.
- Heh… ha… ha… - a bohóc csak röhögött, teste pedig csak hánykódott, a fekete alak karmai között.
- Veled ment el innen, hol van?
- Héh, ha valóban velem ment volna ki, mi a faszér jöttem volna vissza? – az álarcos csak nézte a torz pofájú férfit, ajkait összeszorította.
- Láttak téged kimenni vele!- üvöltötte elfojtott torz hangján.
- Mit nem adnék, ha legalább te hinnél nekem - próbálta meglehetősen komolyan eladni a dolgot, a vele szemben gubbasztó dühös férfinak. De arca önkénytelenül torzult vigyorba.
- Nem, én voltam! Nem én voltam!- üvöltötte egyenesen az álarcba.
- Rajta vagy a felvételen – nyomta tarkóját a falnak válaszképpen Batman.
- Nem én voltam, nem érted – szuszogott a bohóc.
- Nem?! – sziszegte az álarcos egyenesen az arcába – Hazudsz!
- Nem! – sikította Joker.
- Az a nő volt! Heh… ha… ha… ha.
- Ne hazudj! – hajíntotta a földre a kényszerzubbonyos férfit, a fekete alak, majd a háta közepére térdelt.
- Hah, nem lehetsz ennyire ostoba Batci, ha el tudtam volna szökni, mit keresnék még itt – a fekete maszkos férfi két keze közé fogta a bohóc vézna nyakát, miközben az szélesen vigyorgott.
- Ugyan fiú - nevetett - nem fogod megtenni! Neked lelkiismereted van. Nem Ölsz! Vouhh… ha… ha … ha… - Batman hörgött dühében, és elkezdte ütni az alatta fekvő fejét. Az kétszer háromszor felnyögött, majd mosolyogni kezdett.
- Várj! Várj már! Beszélek – a rajta térdelő, befejezte a mozdulat sorozatot, mire Joker felnézett rá, kocsonyás tekintetével. Tudta, hogy vár.
- Nézd, bejött az a csaj, két rohadt nagy állattal, rám mászott, és közölte, hogy kicsinál, és aztán…
- Aztán? –sziszegte Batman kérdően.
- Egyszerűen, átvedlett… - nem vette észre, hogy az álarcos hirtelen felemeli a fejét, mintha csak észre venne valami apró neszt -…azzá aki én vagyok- fejezte volna be a mondatot, amikor elsötétült előtte a világ. A fejét a hátán térdelő férfi a padlóba verte, és amikor meggyőződött arról, hogy eszméletlen az elkábult bohócot, az ágyra dobta. Sietve kilépett a cellából, a rácsot visszahúzta a helyére, a földön fekvő őrt visszahúzta székére, az övéből elővett, egy folyadékkal teli zacskót, és tartalmát a földre öntötte. A folyadék elpárolgott, sárga gázfelhőt hagyva maga után. Az őr magához tért és lassan felnyitotta szemét. A csipogója megszólalt fegyvertáskájának övén, amibe nyújtózkodva szólt bele.
- Zack. Itt minden rendben – aztán, a biztonság kedvéért körbeforgatta kövér nyakán, gömbölyű fejét.
Na legalább, ez a köcsögfejű, vigyorgó fasz döglik, nyugodtan a helyén- gondolta magában - ha nem lennének azok a szar kamerák, már rég kitapostam volna a belét.
- Hé Zack!
Igen?
- Biztos, hogy minden rendben?- hallottam meg az irányító szobából társa hangját
- Igen. Miért?
- Áh, semmi- nyugodott meg a hang a telefonban – csak pár percre bedöglöttek a kamerák a szinteden.
- Nem, nem történt semmi – válaszolt Zack, miközben kövér izzadtságcseppek gurultak végig a homlokán. Tudta, hogy ha arra a néhány percre is jó mélyen elaludt. Kikapcsolta adóvevőjét, majd mélyet sóhajtva hátradőlt a székén.
- Nyugi Zack! Hiszen minden rendben - ismételgette magában többször is, miközben lehunyta a szemét.
- A jéghideg éjszakában odakinn felvöröslött a látóhatár, ami a napfelkeltét jelentette. Az őrök a jéghidegben vacogó foggal toporogtak. A kutyák hirtelen eszeveszetten csaholni kezdtek, felriasztva figyelmüket, de a börtön környékén semmi furcsát nem találtak. Hiába ellenőrizték, rohanva végig az összes kijáratot és környékén. Még néhány percet kellett várniuk, hogy haza indulhassanak. Az ég lassan szürkülni kezdett, a város fényei, amik beragyogták a sötét hajnalt, lassan halványodni kezdtek. A bűnös város, egy újabb napra ébredt. Egy új ügyésszel, és egy régi pszichopatával, aki leásta magát a sikátorokban, és valahol ott lapul a csatornák mélyén. Egy árnyék azonban változatlan maradt. Éjjelente, ide- oda szárnyalt a város épületei között, vigyázta az utcák biztonságát. Most is életre kelt vízköpőkén állt fel az elmegyógyintézet tetején, megvárva, amíg elcsendesedik alatta a zűrzavar. Mikor a kutyák csaholása abbamaradt elrugaszkodott. Sokáig zuhant lefelé, majd pár méterre az őrök feje fölött kiterjesztette karjait, és akár egy nagy madár, aki szárnyat növeszt, elsiklott az őrök feje fölött. Vékony száját jellegzetesen hamiskás mosolyra húzta, mint legtöbbször, most sem vette észre senki, így könnyedén eltűnt az eloszló sötétséggel együtt.