2. fejezet

Egy hónappal ezelőtt, Carolina Mendez gondolatoktól felkavarodott aggyal, feküdt az ágyon, Dallas belvárosában fekvő bérlakásban. Hasra volt fordulva, szemei meredten bámultak a szemben lévő szekrény ajtajára. A menyasszonyi ruha fehér habjai szellemként terítették le a szekrény előtt heverő szőnyeget. Ez volt Carolina Mendez ruhája, csakhogy az ágyon már nem Carolina Mendez feküdt, mint ahogy huszonhárom éve egyszer sem aludt ebben az ágyban. Mert a valóságban Carolina Mendez sohasem létezett. Ezt mondta szomszéd szobában síró asszony, akit annyi éven át az anyjának hitt. De nem volt az. Ma reggel mondta el Carolinának, szinte suttogva a kétségbeeséstől. A lány már egy órája próbálta kiverni ezt a képet a fejéből.
El kell mondanom, - szorította meg akkor a kezét az idős hölgy - nem az én tisztem, hogy holnap melletted legyek, nem én vagyok az anyád. Először nem akarta, elhinni, de a bizonyíték ott hevert az ágyon mellette. Azóta már többször is elolvasta, újra és újra, ez volt az egyetlen kapocs, hogy megismerje Carolina Von Schwartzot, aki született 1977. December 24.-én Gotham városában 3kg 50 dkg – mal, a szülei br. Charles Von Schwartz és Jazzmin Grifits Schwartz. Mindkét név mellett kereszt jelezte, hogy elhunytak. A születési anyakönyvi kivonatot ugyanaz az orvos írta alá, mint a két halotti anyakönyvi kivonatot; dr. Thomas Wayne. A nő felült, sóhajtott egy nagyot.

-          Sajnálom Nicolas ez nem fog menni, én nem vagyok Carolina Mendez – majd lekapta a fogasra akasztott fehér ruhát, és az ágyra dobta, aztán egy perc sem telt bele, már a folyosón állt, és a telefonba beszélt.

-  Jó estét! Itt Caroline Mendez, igen, igen köszönöm. Azt szeretném megtudni, hogy mikor indul a legközelebbi járat Gothambe. Akkor a délután két óraira jegyezzen elő nekem két jegyet Mendez névre. Köszönöm. Viszonthallásra - Sóhajtva tette le a telefont. Tudta az asszony a másik szobában, ébren van, látta a kiszűrődő fényt. Mikor benyitott, Marhta Mendez már nem sírt. Csak ült, nyitva tartva mereven apró fekete szemét. Szomorúság öntötte el mosolygós arcát, mikor meglátta az ajtóban álló lányát. Elakadt, a lélegzete félt, hogy a gyermek, aki évekig a mindene volt, most eltaszítja magától.
- Ne sírj mama!- suttogta Carolin, mire Martha Mendez kitárta ölelő karjait, hogy lánya szorosan átölelhesse. Attól a perctől kezdve, hogy huszonhárom évvel ezelőtt a kezébe fogta, egyetlen kincse volt a világon. Nem számított, ki méhében fogant.
- Nagyon, nagyon büszke vagyok rád mama! Köszönöm, köszönöm neked- puszilta meg Schwartz bárónő, az egykori házvezetőnő ráncos arcát.
- Gyere!- helyezkedett egészen fel az ágy párnájára Martha, és az ölébe fektette a lány fejét – Mesélek – mondta.
- Ugyan mami, felnőttem én már, minden mesét ismerek! – nevetett a fiatal nő.
- Nono ezt még nem ismered- komiszkodott az asszony. Ugyanis Carolina Von Schwartz bárónő történetét mesélem el, Carolina Mendez kisasszonynak. Holnaphoz egy napra huszonhárom évvel ezelőtt, Gotham külvárosában a fenyők közt a „Mentsvárban” mert az édesanyád így hívta: „Mentsvár”, szóval egyedül maradtam. Odakint sűrű pelyhekben hullt a hó. Nem voltam nyugodt. Miután a szüleiddel feldíszítettük a fát, és kettesben megvacsoráztak, a Gothami karácsonyi estre indultak. Sosem felejtem el, édesapád még viccelődött is édesanyáddal, hogy ne féljen:
 – Ne aggódj Jazz! A jó öreg Tom az ügyeletes a kórházban, ha a kis táncos - és itt meg simogatta édesanyád pocakját, -Jézuska akar lenni, Tom majd gondoskodik róla, hogy az is legyen – és felkacagott.
- Menj már, Charles!- és itt nagyot csapott, apád vállára anyukád.
- Hű! Nagyon szerethették egymást - vágott közbe hirtelen Carolina.
- Igen. Nagyon csodálatosak voltak együtt. De azon az éjszakán minden megváltozott. Tudtam, csak hajnalban érkeznek haza a szüleid, ezért gyorsan elvégeztem, és lefeküdtem. Thomas Wayne kiáltására ébredtem fel.
- Martha, Martha! Én vagyok az Thomas Wayne, nagy baj van az isten szerelmére, nyissa már ki az ajtót! - észvesztve rohantam le a lépcsőn, és mikor kinyitottam, Wayne nem szólt semmit csak beugrott az ajtón. Az egész testét beborította a hó. A jobb karját és a fél vállát beborították esőkabáttal, a vászonkabátja alatt műtősköpenyt viselt. Az arca pedig fehér volt, akárcsak a hó. Azon az éjszakán, az a férfi úgy nézett ki, mint aki a halálból tért vissza.
- Pakolja össze a ruháit Martha! Azonnal! Charles és Jazz halott.
Amikor ezt meghallottam, éreztem, hogy kezdek összecsuklani, de Wayne erősen megrángatott.

-          Ne veszítse el az eszét, menekülnünk kell, nem maradhatunk itt!- üvöltött, hogy észen tartson, de nem csak ő, hanem a kisbaba is, aki te voltál. Olyan pici voltál, hogy csupán az alkarjával tartott, a köpenye alá rejtve. Mikor megláttalak magamhoz tértem, mindent hátra hagytam, néhány ruhán és rajtad kívül. Wayne egészen, a Bona Ventúra szállodáig hozott minket, egész éjszakán át vezetve, és mikor odaértünk, megparancsolta, hogy ki ne mozduljunk addig, amíg nem küld értünk valakit. Kezembe adta a papírokat, és azt mondta:

-          Martha, ez a gyerek innentől fogva, az ön gyereke, senki nem tud róla magán és rajtam kívül, hogy életben van. És nem is szabad tudni róla senkinek, amíg én nem szólók. Többet nem mondhatok. Bízzon bennem! Ne hagyják el a szállodát! Küldeni fogok valakit magukért – aztán az ölébe vett téged, és egészen az arcához emelt, te meg néztél rá a nagy gombszemeiddel, mikor azt mondta:

-          Ne félj kicsi lány, nem hagylak magadra!- aztán a kezembe adott, kiment az ajtón, és soha többé nem láttam.

-          Akkor mégis magunkra hagyott – ült fel a fiatal lány, kérdően nézve az anyját.

-          Nem egészen – húzta el a száját Márta. – Másnap kocsit küldött értünk, és idehozott ebbe a házba, ami az én nevemen volt, neked pedig nyitott egy bankszámlát. Hét éven át rengeteg pénzt küldött neked, amire hála istennek nem volt szükség, de egyszer csak eltűnt.

-          Aha, akkor azért tudtad megvenni nekem ezt az álomszép esküvői ruhát? Anya!- mordult, rá a lány Marthára.

-          Igen - kuncogott egy kicsit a pótanya- örök emlék lesz, és édesanyád is ezt tette volna- simogatta meg a lánya arcát. Annak arca azonban elsötétült, hátat fordított az idős asszonynak, majd egy mély lélegzettel felállt.

-          Anya, holnap Gothambe megyünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő makacssággal.

-          És Nicolá – kérdezett vissza Martha. – amikor a lány visszanézett, az asszony kereste szemében a fényt, az arcán a pírt, de az csak fakó sápadt arccal nézett rá.

-          Istenem Carolin, te nem szereted azt a fiút. Rendben holnap Gothambe megyünk. De nem tudom, mit akarsz ott kicsim – ráncolta a homlokát az asszony.

-          Meg akarom tudni, ki vagyok- válaszolt kurtán Caroline. Apja lánya gondolta magában Martha, miközben követte szemével a lányt, ahogy elhagyja a szobát.

Másnap hajnalban a dallasi rangersek főnöke, egy vádemelési javaslatot talált az asztalán, és egy letartóztatási parancsot Thomas Gray Bíró ellen. Régen várta, de csak közvetett bizonyítékok voltak, a bíró hatalmától pedig rettegtek az ügyészek. Egyvalaki azonban nem. Az irat az iratokra volt rátéve, Cardell tudta, hogy került oda, az éjjel valaki megmutatta, hogy milyen ügyes is, és ajándékként odatette. A parancs mellé, üzenetet is hagyott:
„ Köszönök a csoportnak mindent, te vagy a legjobb,
a 126- os csillagot ne keressétek Carow”
Leült némán a ranger, tekintetét a falra szegezve, ahonnan az egykori legendás rangerök képei fakón bámultak vissza rá. Erős ujjaival megdörzsölte vörös szakállát, és az otthoni számát tárcsázta.
- Igen, én vagyok drágám. Ne készülj a délutánra. Carow elment…
Miután gondolkozva letette a telefonkagylót mormogva szólalt meg:

-          Bármire is készülj kistücsök, van egy olyan érzésem, hogy még hallani fogunk rólad.

Ugyanebben az időben, a városi ügyészség egyik irodájában Carolin Mendez segédje, elhajolva és tágra tárt szájjal állt, főnöke széles aktákkal megrakott asztala fölött.

-          Ez megőrült! – Suttogta

Az asztal közepén, egy hivatalos iraton a következő állt.
„Vádemelés: Tárgya: Pedofília, Prostitúció
Thomas Gray ellen.
Letartóztatási parancs mellékletben.
Hitelesítve: Carolina Mendez”
Rajta a Dallas város címerét ábrázoló pecséttel.

Néhány órával később, a Gothami városházán egy fiatal nő, egy harmincezer dolláros csekkel váltotta meg jegyét a karácsonyi jótékonysági bálra, a jegykiadó teljes megrökönyödésére. Carolina Mendez volt az.