Alfred az ősz komornyik immár a tizedik körét rótta a Gothami városháza dísztermében, a jótékonysági est vendégei között. A pezsgő felszolgálása közben oda- oda pillantott az árkádos ablakok mellett álló Bruce Waynere. A fiatal milliomos karcsú termetét teljesen eltüntették az előkelő fiatal hölgyek. Rajongó gyermekként vették körül a fiatal férfit. Wayne széles mosollyal játszotta a hódító hímet. Alfred felsóhajtott. Eszébe jutottak a régi karácsonyok, a gyerek Bruce Wayne, ahogy ott ült pizsamájában a fa előtt, ajándékai ott hevertek mellette kibontatlanul. A gyermek pedig nézte a fényeket, üveges tekintetében könnycsepp csillogott, akárcsak, bármelyik más árvának. Wayne sokszor nézett gyerekként, öreg komornyikjára, hogy aztán átölelje, mert csak Alfred jelentette akkor, a világban magára maradt gyereknek a családot. Aztán eszébe jutott Martha Schwartzék egykori házvezetőnője, a fiatal nő hollófekete haja, tiszta köténye, a közös karácsonyok a két fiatal párral, és a Wayne kastély konyhája, amelyben szinte harapni lehetett az ételek illatát. És az a kedves finom illat, ami a nő bőréből áradt. Édes érzés öntötte el, mint hajdanán évekkel ezelőtt, mikor még minden nap láthatta a nőt. Úgy érezte mintha, az estén folyton azt az illatot érezné.
-
Pezsgőt, hölgyem? Pezsgőt, uram? - hajtogatta
ösztönösen a pezsgővel teli tálcát a vendégek között hordozva, miközben kezdte
idegesíteni, hogy esetleg a hőn áhított illat, ma nem csupán emlékkép lenne.
Úgy érezte, egészen közel van hozzá. Akárcsak a karácsonyi emlékek.
-
Kérem, ha nem okozna különösebb fáradtságot, kérnék egy
kávét - térítette magához egy fiatal női hang. Alfred meghökkent kissé, a nő
hangmodora egy csöppet sem volt leereszkedő, mint az újgazdagoké általában, sőt
egyenesen a komornyik szemébe nézett, aki annyira meglepődött, hogy ő is
visszamosolygott.
-
Természetesen. Azonnal hozom hölgyem.
-
És kérhetnék még hozzá, sok cukrot, és egy csipetnyi
tejet - mutatta mókásan a hölgy a mennyiséget a mutató és a hüvelykujjával.
-
Hát persze - kacsintott rá Alfred, és tudatában annak,
hogy mit is csinált, hirtelen el is szégyellte magát, de a nő széles mosolyú
köszönömje megnyugtatta. Miközben a kávéért indult, úgy érezte, hogy az illat,
amely oly intenzív volt eddig, mintha elillant volna. Carolina eközben
figyelte, ahogy az öreg pincér a kávé után indul - kedves öregúr – gondolta -
akár ő is lehetne Thomas Wayne. Mióta megérkezett, állandóan a középkorú
milliomos férfiakat nézte - Vajon melyikük lehet Wayne? - tele volt
kérdésekkel, mikre csak Wayne adhatott választ. Arról nem is beszélve, hogy
amikor meglátta Gotham utcáit, felébredt benne valami, ami elől kishíján a
házasságba menekült.
-
Hölgyem, a kávéja - halotta meg a pincér hangját.
-
Köszönöm - vette el, kávéját, a nő. Alfred épp tovább
indult volna, mikor Carolina belekapaszkodott a karjába. A komornyik majdnem
hátratántorodott a meglepő mozdulattól.
-
Kérem - halotta, ahogy a fülébe súgják – meg tudná
nekem mutatni, hogy melyik az urak közül, mr. Wayne? - Alfred hatalmas figyelő
tekintetét összehúzta és elmosolyodott.
-
Egy pillanat hölgyem, azonnal szólók neki, hogy
beszélni szeretne vele - és gyorsan elsietett. Caroline nagyon meglepődött, de
nyelt egy nagyot és összeszedte a gondolatait, miközben ösztönösen megfeszítette
a hátát. Végre ma minden kiderülhet, ma minden tisztázódhat. Eközben az árkádok
alatt Alfred finoman Bruce Wayne fülébe súgta:
-
Uram, egy hölgy szeretne beszélni önnel - Wayne egy
meglehetősen jelentős, de kérdő pillantást vetett rá válaszként.
-
És megjegyzem uram eléggé figyelemreméltó - Wayne,
összeráncolta a homlokát.
-
Merre van? – kérdezte
-
A barokk szökőkútnál, ott uram, az a hosszú szőke hajú
hölgy…
-
Feketében! - fejezte be a tájékoztatást a fiatal férfi,
miközben a tömegen finoman átvágva elindult a nő felé, aki háttal állt neki, de
egy másik férfit figyelt, aki éppen felé indult. Az öreg Peter Bart volt, aki
épp Stanly Hoppshoz, a Gothami korház főorvosához sietett, mellesleg elég
merész pillantást, vetett a nőre, akárcsak Wayne, aki már egészen közel járt a
lányhoz. Megállt, hogy szemügyre vehesse, a szeme elé táruló látványt.
Tekintetével teljesen magába itta a nőt. Megkövülten figyelte, ahogy a nő
aranyszőke hajának hullámai, a csípőjére érnek, hogy ott annak fekete estélyi
ruhája megálljt parancsoljon neki. – Csipkerózsika a bálban - gondolta Wayne,
és egészen közel hajolt a nőhöz, annyira hogy érezte annak finom meleg illatát.
Először azonnal szóba akart állni vele, de aztán ösztönösen kinyújtotta a
kezét, és megérintette annak haját. Ha csupán az ujjai hegyével is, de
megérezte a hajtincsek selyemszerű puhaságát. Caroline eközben egyre idegesebb
lett, az előbbi idősebb férfi akár lehetett volna Thomas Wayne is, de az csupán
ránézett a lányra és elillant. Lassan elöntötte a tehetetlenség dühe, arra
gondolt, hogy minden középkorú férfit végigkérdez – Ön mr. Wayne? – még maga
elé is képzelte a mókás jelenetet, hogy kissé lehiggadjon, amikor egy mély
férfihangot hallott meg a háta mögül.
-
Jóestét! Bruce Wayne vagyok, miben segíthetek? – egy
szempillantás alatt a két ember olyan meglepetten nézett egymásra, hogy még a
körülöttük álló embereket is meglepték. Waynet teljesen elbűvölte a nő nyílt és
hatalmas kék tekintete, ami olyan csodálkozóan nézett rá akár egy kisgyereké.
Kettőjük közül ő tért magához hamarabb a zavartságtól, és finom mosollyal a
bámészkodók felé fordult, miközben a nő derekára helyezte enyhén a tenyerét.
-
Régen látott barát - mondta, és terelni kezdte
újdonsült beszélgető partnerét, a díszterem egy kevésbé forgalmasabb helye
felé. A nő finoman, de azért érezhetően elhúzódott, a derekára tett kéztől, nem
tudta miért, de véletlenül sem akarta azt éreztetni a férfival, hogy iszonyt
keltene benne, és ez még jobban zavarttá tette a viselkedését. Nem volt az a
típusú nő, aki szerette a másik nem ilyen jellegű közeledését, közönségesnek
érezte, ha egy idegen férfi csak úgy meg akarta érinteni. Finom elhúzódása,
inkább az illemnek és leginkább önmagának szólt, és nem Waynenek, bár ami azt
illeti, sokkal idősebb férfira számított. Tehát nem arra, akivel most épp
megállt a terem egyik elhagyatott sarkában, a díszpálmák alatt. Rá is nézett,
és alig hallhatóan megjegyezte annak szemébe nézve:
-
Ha jól sejtem, én egy másik Waynet keresek. - A férfi,
merően nézett rá, csontos arca messzemenően méltóságossá tette arckifejezését.
Amit megtört, a szája sarkából kivillanó huncut mosolya.
-
Hát pedig én vagyok, itt az egyetlen ember, akit itt
Waynnek hívnak.
-
Jó - sóhajtott egy nagyot Caroline, de én egy jóval
idősebb Waynet keresek, és kizárt, hogy ne legyen itt, ez mégis csak Gotham
City jótékonysági estje.
-
Nézze hölgyem - komolyodott el Wayne arca, amiben volt
valami félelmetes - Gothamben, én vagyok az egyetlen Wayne, és nem bánom, hogy
nem vagyok legalább hatvan éves.
-
És Thomas Wayne? – a lány látta, hogy a szemben álló
férfi arca teljesen megmerevedik, mikor meghallja Thomas Wayne nevét. Két
szemével a földre néz, majd merészen a szemébe mondja:
-
Az apám tizenhét éve halott - úgy érezte, hirtelen nem
kap levegőt, az agyát elöntötte, a sajnálat, és a kétségbeesés érzése. Az
egyetlen ember, aki választ adhatott volna a kérdéseire, már rég halott. Hosszú
perceken keresztül némaság ült a két ember közé. A fiatal nő megdöbbenése időt
adott a férfinak, hogy végignézze arcának minden rezdülését. Egy ember, aki nem
is ismeri az apját, mégis sajnálatot kelt benne a halálának a híre. Ráadásul
túl fiatal ahhoz, hogy Thomas Waynre emlékezhessen. Hiszen finom arcbőre,
feltűnően karcsú alakja önkéntelenül is elárulta korát.
-
Tehát, akkor nem segíthetek önnek?
-
Sajnálom – mondta, mit sem ügyelve Wayne kérdésre - nem
tudtam, hogy az édesapja már nem él – a férfi keserűen elmosolyodott.
-
Ezzel el is árulta, hogy nem lehet Gothami. Gothamban
ezt mindenki tudja - A fiatal nő, nyíltan mosolygott vissza rá.
- Most járok először itt.
-
Akkor honnan ismeri az apám? - Wayne, nem tudta leplezni nagyra törő
érdeklődését. Szinte remegett a kíváncsiságtól.
- Mondjuk úgy, hogy valamikor
régen tett, az édesapja valamit, aminek nincs meg a magyarázata. Ezért
kerestem.
- Ez kissé titokzatosan
hangzik. Sőt borúsan. Egy tett, aminek nincs magyarázata – húzta fel Wayne a
szemöldökét.
- Nem ne gondoljon rosszra, csak
már senki nem tud választ adni a kérdéseimre. Úgy értem, na mindegy hagyjuk…
Caroline annyira belekavarodott a magyarázkodásba, hogy gyerekesen feladta.
Száját játékosan lecsücsörítette, kuncogásra késztetve ezzel a vele szemben
álló férfit. A szíve szerint mindent el akart mondani Waynnek, hogy úgy néz ki
az apja, megmentette az életét, és hogy szerinte Thomas Wayne jó ember volt, de
igazságot akart önmagának, és Bruce Waynenek ehhez az ügyhöz igazán semmi köze
nem volt. Arról nem is beszélve, ösztönei azt súgták, hogy a szülei halála nem
véletlen következménye volt, és amíg ki nem deríti mi történt, nem hagyja el
Gothamet. Bármi áron is, de igazságot akart. De Waynet, meg akarta kímélni.
- Akkor nem segíthetek önnek? –
kérdezte újra a férfi, már- már gyengéden.
- Sajnos nem, ön ezekre, a
kérdésekre nem tudhatja a választ - rázta meg a fejét a nő.
- Hát akkor legalább, hagy kérjem
fel táncolni, ha már a kíváncsiságát, nem tudtam kielégíteni, na és persze ha
az úr nem lesz féltékeny – bökött Wayne, a lány gyűrűs ujja felé. Meglepte,
hogy az, hirtelen ránéz a kezére, és bájosan elkacagja magát.
- Ja, ennek semmi jelentősége! -
mondta és nagy meglepetésére, lehúzta a karika gyűrűjét, és zsebet keresett
ösztönösen a ruháján – kár, nincs zsebem – motyogta, majd megfogta Wayne kezét,
és a tenyere közepébe tette a gyűrűt – önnek úgy is olyan szép nagy keze van,
kérem, megőrizné nekem, a tánc végéig.
- Persze! - mondta a férfi, de
már a lány kezét nem engedte, hanem egyenesen a táncolók közé vezette. A
zenekar lassú lágy zenét játszott, Caroline, érezte, hogy a partnere egészen
közel húzza magához, annyira közel, hogy érezte a homlokán annak egyenletes
légzését. Ösztönösen tette bal kezét a férfi vállára, össze volt zavarodva,
szüntelenül járt az agya, fejét Wayne mellkasára hajtotta, aki lehunyta a
szemét, beszívta a levegővel, az annyira közel lévő édes illatot, és most
először nem gondolt a város sikátoraira, csak a nőre gondolt, aki ott volt a
karjaiban, idegenül, de ott volt, és aranyszőke haja, öltönyére borult,
testének melege pedig megrészegítette. Érezte a lány gondolataiban, valahol
egészen máshol jár, úgy nehezedett feje Wayne szívére, mintha aludna. Tenyerük
közt ott volt a nő karika gyűrűje, ami mély töprengésbe üldözte a lányt.
Lelkiismeret furdalást érzett, ezen az éjszakán, Dallasban kellene, fejét egy
másik férfi vállára kellene hajtania, aki már a férje lenne, de Nicolas Falconi
Dallas milliárdosa a délután hiába várta a lányt az oltár előtt. Carolin tudta
azt, hogy mélyen megbántotta az őszülő halántékú férfit, aki szinte gyerekkora
óta tenyerén hordozta a lányt, mióta csak a gimnáziumi támogatási ceremónián
találkoztak, támogatta tanulmányait akár csak egy jó nagybácsi. Mintha ezzel
megvásárolhatná a lány szerelmét, de csak Caroline szeretetét tudta vele
elnyerni, és habár karrierjét neki köszönhette, a nő kegyetlen alapossággal
végezte a munkáját, és így Dallas legmenőbb ügyésze lett. Végül is szerette a
férfit, és ezt Nicolas is tudta, de vágyat sosem érzett iránta, viszont, ez
Nicolast nem érdekelte. Egyenként váltotta valóra a nő álmait, a gyermekek
megsegítésére a Justicia magániskolát, a fiatal elítéltek számára a rehabilitációs
központot, támogatta a városi rendőrséget, csupán egyetlen feltételre volt
szüksége Carolinera. Aki végtére is a kedvéért otthagyta a Rangerseket, de az
ügyészséget nem, tudását és a hagyományok iránti hűségét, amit Egyiptomban
szerzett, mélyen elásta, igazi nővé vált. Dallasért határozta el a házasságot,
a városnak élt, és a jótékony tettek kicsikarásával felemelte azt. S most
bűnösnek érezte magát, erősebb volt a szabadság utáni vágya, mint az
elkötelezettség, amit otthona iránt érzett. Az igazság utáni ösztönét, a titok,
amely a kilétét fedte, annyira felerősítette, hogy semmi sem érdekelte. Hálás
volt a rejtélynek, úgy érezte kellően erős indok, és tény ahhoz, hogy új életet
kezdjenek. Ő és Martha. Kapott egy új nemes célt is, Gotham az alapján, amit látott
belőle romokban hevert, és Caroline Schwartz rangjának köszönhetően segíthet,
és végre egyedül. S most ezen az éjszakán érzett valami olyat, amit Nicolas
mellett kellett volna éreznie, halotta a szív dobogását, ami átjárta az ő egész
testét is, megnyugtatta az ütemes hang, de a forróság is elöntötte, el is
pirult, aminek köszönhetően, gyorsan lehunyta a szemét, nem mintha a vörös
arcát ez megmentette volna.
- Na és hol járt ebben a
világban, ha csak most ért ebbe az öreg koszos városba?
- Dallasból jöttem – adta meg
elgondolkozva Wayne kérdésére a választ a lány.
- Az szép, nagy, város. Híres a
közbiztonságáról - állapította meg Wayne.
- És ön, mindig Gothamban élt,
Mr. Wayne?
- Többé, kevésbé. Mondjuk úgy,
megjártam pár helyet a nagyvilágban – Caroline a férfi hangjának elfakulásában
érezte, nem szívesen beszél magáról. Igazság szerint nem is zavarta, ő sem
igazán örülne, ha töviről hegyire el kellene mesélnie, miért is hagyta ott
Dallast. Viszont Wayne meglehetősen érdekelte, kellemesen megnyugtatta mély
bársonyos hangja és nem állta meg, hogy ne beszéltesse.
- Hogyan lehet, hogy ha annyi
szép helyet bejárt, mégis Gothamban maradt, még csak nem is egy szép város.
- Vannak az embernek
kötelezettségei is - morogta a választ a férfi az orra alatt, elvégre még sem
mondhatta: - meg akarom menteni - nem bízott a lányban, még ha megbabonázta
sem. Nem értette, de úgy érezte, mintha valami bűntudatot ébresztett volna fel
a nőben, az csak némán lehajtotta a fejét, miközben a falióra elharangozta az
éjfélt. A harangjátékkal együtt az emberek többsége, karácsonyi énekeket
kezdett el énekelni nagy fenn hanggal, miközben ezernyi apró kis fénypont
gyulladt ki, a terem közepében felállított hatalmas fenyőn. A nő nagy kék
szemeit Waynere emelte majd, suttogva megszólalt:
- Most mennem kell.
- Most? De csak most kezdődik
igazán az estély – nézett vissza meglepetten a férfi.
- Tudom, de nekem is
kötelezettségeim vannak, ma éjjel - mondta Caroline, miközben már az éneklő
tömeg közé vegyült, mire Wayne felocsúdott addigra alaposan magára hagyták a
táncparketten. Diszkréten sietett ki, a teremből a nő után, de már csak a
városháza előtt ért utána, látta, ahogy a nő egyedül beszáll egy elegáns fekete
Ponthiacba, majd elhajt. Ösztönösen nézett, az elhaladó autó után, miközben félhangosan
mormogta maga elé:
- Ki vagy te? – aztán a kezében
tartott gyűrűt, amit a nő sietségében nála hagyott, felemelte az utcai lámpák
fénye felé tartva, szeme már évek óta hozzá szokott, az éjszakai fényekhez,
ezért könnyedén el tudta olvasni a gyűrűbe belevésett nevet.
- Találkozunk még, kedves
Caroline – mondta, és a szája sarkában ravasz mosoly jelent meg.
Alfred látta, ahogy Wayne visszajön a terembe, és egyenesen feléje tart.
Mikor odaért hozzá, halkan szólalt meg:- Az alibim Alfred?
- Mindenki úgy tudja, hogy jótékonysági ünnepségen vesz részt Európában, ezért távozik olyan korán.
- Rendben. Köszönöm Alfred – nézett le a komornyikra.
- Nincs mit Uram.
- Ezt tegye el nekem - mondta Alfred tenyerére helyezve kezét – vagy inkább mégse – zavarodott meg hirtelen, mikor megérezte a gyűrű fémjének keménységét az ujjai között – majd én vigyázok rá. - Alfred kissé meghökkenve kérdezett rá.
- Minden rendben Uram? Kissé zavartnak tűnik - A fiatal férfi összeráncolt és mókás arccal nézett vissza rá.
- Zavartnak? Meglehet Alfred.
- Talán végre aludnia kellene, egy éjszakát a város is kibírhat, a denevér nélkül.
- Alfred a denevérnek nincs megállás, a város sötét oldala nem nyugszik – sóhajtott fel Wayne
- Engedje meg, hogy megjegyezzem uram, a teher, amit magára vett, egyre jobban összeroppantja, és eljön az, az idő, amikor már kevés lesz hozzá egyedül.
- Ezért van itt nekem maga - mosolygott rá Wayne, miközben lendületesen faképnél hagyta az öreg komornyikot.
- De én sem leszek itt örökké – dünnyögte szomorúan maga elé az idősödő férfi - És akkor ki fog ön mellett állni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése